Hírek!

Sziasztok!

Szeretném azt mondani, hogy jó hírekkel szolgálhatok, de sajnos nem...:( Nagyon sokat gondolkoztam az utóbbi időben azon, hogy mi legyen a bloggal. Reménykedtem benne, hogy egyszer csak megszáll majd az ihlet, és sikerül valamit írnom, de nem jött össze.
Úgy gondoltam, hogy van bennem annyi, hogy megírjam, de nem. És ez engem bánt szerintem a legjobban. Tudom, hogy most cserbenhagylak titeket, és lehet utálni emiatt, de szörnyen sajnálom. Nincs értelme annak, hogy hiába várakozzatok rám, szóval... Befejeztem ezt a történetet. Akinek csalódást okoztam, attól ezerszer is bocsánatot kérek, mert szörnyen rosszul érzem magam miatta. De az utóbbi időben már teljesen elvesztem, és nem tudtam semmit írni. Vártam hátha lesz valami, de nem. Egyszerűen már nem érzem magamének ezt a történetet. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek aki kiállt mellettem, és olvasta a blogomat. Nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyire érdekelt titeket az írásom. Ezért is lesz nehéz abbahagynom, de nem tehetek mást. :/ Néha talán felteszek majd pár dolgot az oldalra, de nem ígérem meg.

SAJNÁLOM

puszi
Niky

Szavazás!

Sziasztok!

Aki olvasta a novellámat, és tetszett is neki, az kérem szavazzon rám ezen a címen!
http://moonlight-darkangel.blogspot.com/ Mindenkinek előre is köszönöm a szavazatát. :)

puszi
Niky

Díj!

Szabályok:

1.Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és aki elküldte!
2.A logót ki kell tennem a blogomban!
3.Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4.Írnom kell magamról 7 dolgot!
5.Tovább kell adni a díjat másik 7 blogtársamnak!
6.Be kell linkelnem őket!
7.Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

1. Nagyon szépen köszönöm Blackynek, akit imádok!! :)
2. Megtörtént.
3. http://orokszrelem.blogspot.com/
4. - imádok írni.
- 4 blogom van, de csak 3-at használok belőle
- szeretem az állatokat
- nagyon szeretek olvasni
- szeretek sportolni
- zene nélkül nincs életem
- kedvenc színeim: zöld, kék, fekete
5. http://www.robsten-diaries.blogspot.com/
http://moonlight-darkangel.blogspot.com/
http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/
http://torekeny-valosag.blogspot.com/
http://www.damienlapja.gportal.hu/
6. Megtörtént
7. Megtörtént. :)

Köszi ezerszer Blacky!!!! :)

Silver Moon 25. fejezet

Sziasztok!

Most, hogy kezdődik a suli nem tudom, hogy mikor lesz időm frisselni. De ígérem sietek, és megpróbálok minden héten új fejezetet hozni. :/ Addig is itt az új feji!! :)

puszi
Niky

25. fejezet

A férfinak előttem vállig érő fekete haja volt. Ütötte Edward magasságát, de Jacobban már nem vagyok biztos. Sötét nadrág, és fekete ing volt rajta, ami elütött hófehér bőrétől. Vámpír lévén nagyon vonzó volt, de a szemei... mély vörösek voltak, és rémisztőek. Amikor rám mosolygott tudtam, hogy ki ő. A gyilkos aki engem keres, és a halálomat akarja. Kiszáradt a szám, és léptem párat hátrafelé. Ő úgy közeledett felém, mint egy macska.

- Mi...mit akar tőlem? - kérdeztem hisztérikusan

- Elég okos vagy ahhoz, hogy tud szerintem. - döntötte félre a fejét. Nyeltem egy nagyot.

- Hogy jutott be? A farkasok mindenhol ott vannak. - harsányan felnevetett

- A vízben én vagyok előnyben. A barátodat, viszont könnyedén elcsaltam egy kis trükkel.

- Paul? Mit tett vele, és hol van most? - kérdeztem hangosan, és eltűnt a szemem elől, hogy közvetlen előttem tűnjön fel ismét. Hátrahőköltem, de szerencsétlenségemre egy vaskos fa volt mögöttem.

- Csak egy kis vámpír trükk. Nem nagy ügy. Belemásztam a fejébe, és elcsaltam máshova. Ezt akartam veled is, de... nálad nem jött be. Valami gátol benne, és nem tudom mi az. - vonta össze bosszúsan a szemöldökét

- Mit akar tőlem? - kérdeztem halkan. Mosolyogva végigsimított az arcomon, mire elfordítottam a fejem, de satuba fogta az állam, hogy ránézzek.

- Ínycsiklandozó az illatod. - szaglászta végig a nyakamat, mire egyre gyorsabban kezdett verni a szívem. - Vajon milyen lehet a véred? - lehelte a nyakamba. Valamivel el kell terelnem a figyelmét, míg ideérnek a többiek. Már ha ideérnek. Mi van, ha nekik is belepiszkál az agyukba, és itt hagynak? Ha itt halok meg?

- Ki maga? - tettem fel a legalapvetőbb kérdést. Lassan felemelte a fejét a nyakamról, és a szemembe nézett.

- Philip. - vettem egy mély levegőt

- És honnan ismer engem? - megint elmosolyodott

- Nem emlékszel rám igaz? - csak emlékeznék egy vámpírra, ha találkoztam volna vele. - Amikor még Los Angelesben voltál, egyszer találkoztunk a sulidnál. Csak pár pillanat volt az egész, és te nem is figyeltél rám, de én igen. Azonnal megéreztem az émelyítő illatodat, és nem bírtam elfelejteni. Nyomozni kezdtem utánad. Sokáig tartott míg rájöttem hol vagy, de végül... sikerült, és most itt vagyok. Ahogy te is. - hajolt megint a nyakamhoz. A fogát végighúzta az ütőeremen, én pedig hangosan felsikoltottam.

- Jacob! - azonnal a számra tette a kezét

- Még egy szó, és eltöröm a nyakadat, világos? - kérdezte minden egyes szót megnyomva, mire én bólintottam. Hirtelen egy vonyításra lettem figyelmes, és egyre erősödő zajra. A vámpír motyogott valamit, majd felkapott a vállára, és eszeveszett futásba kezdett. Ütni kezdtem a hátát, de csak magamnak ártottam vele, így inkább maradtam a kiabálásnál. Ha már meghalok, legalább küzdjek.

- Jacob, segíts! Könyörgök, siess! - nem voltam benne biztos, hogy ő is itt van, de ha nem is, a hangomat bárki tudja követni. Percek teltek el, és a vámpír csak futott. A hangok pedig elhaltak. Már senki nem követett, vagy csak én nem hallottam. Tudtam, hogy átléptük a határvonalat, mert pontosan itt váltunk el Edwarddal is. - Segítség! Valaki segítsen! - teljesen kétségbeestem, és csak kiabálni tudtam. A vámpír, pedig csak futott, és futott még csak nem is szólt semmit. Hirtelen irányt váltott, és felfelé kezdtünk futni. Végül megálltunk valahol az erdő közepén, és lerakott a földre. Tudtam, hogy örültség, de futni kezdtem. Nem telt bele két másodpercbe, és már el is kapott.

- Így csak megnehezíted a dolgomat! De, ha neked így jó, akkor nekem is. - éles fájdalmat éreztem, amikor megrántotta a hajamat, és úgy kezdett húzni maga után.

- Engedjen el! Könyörgöm engedjen el! - nem válaszolt csak leültetett egy farönkre.

- Itt maradsz! - közölte határozottan

- Úgy is megtalálnak, és magát megölik. Nincs értelme ennek. Ha elenged, akkor...

- Akkor majd nagylelkűen életben hagynak? De örülök neki. - mondta túljátszott kézmozdulattal. Nem válaszoltam.

- Segítség! - kiáltottam el magam, mire hangosan felnevetett.

- Nem hall téged senki kis szívem. A hegyekben vagyunk, és nem fognak rád találni. Ha erre jönnek, majd eltérítem őket. - vigyorgott rám teli szájjal

- Miért gyűlöl ennyire? Miért akarja a halálomat? - suttogtam, mire leguggolt, hogy a szemembe nézhessen

- Nem akarlak megölni. De a véredet meg kell kóstoljam. - eltátottam a szám

- Vámpírrá akar tenni? - pár másodpercig gondolkozott, majd válaszolt

- Igen, azt hiszem valami ilyesmi a szándékom. De ha lehet, inkább tegeződjünk, mert ez engem zavar.

- Mi hasznod van abból, hogy vámpír leszek? - felsóhajtott

- Túl sokat kérdezel. - behunytam a szemem. Vámpír akarok egyáltalán lenni? Azt akartam, hogy Edward átváltoztasson, de már nem vagyok benne biztos. Nem akarok gyilkos lenni, nem akarok ezzel a vámpírral lenni egy örökkévalóságon át. Biztos vagyok benne ha átváltozok nem enged el soha. De az újszülött éveimben segítség kell, és lehet, hogy csak ő tud majd rajtam segíteni. Embereket kell ölnöm, de én ezt nem tehetem meg. Nem tehetem, hogy kioltok egy életet azért, hogy én élhessek. Nem vagyok szörnyeteg. Nem akarok olyan lenni, mint ez a férfi itt előttem. Inkább halok meg emberként, mint leszek egy gyilkos szörnyeteg. Kinyitottam a szememet. - Min gondolkozol ennyire? Flusztrál, hogy nem látom a gondolataidat. - vonta össze bosszúsan a szemöldökét. Megeresztettem egy halvány mosolyt, de nem sokáig maradtam vidám.

- Nem akarok vámpír lenni. - közöltem halkan, mire elmosolyodott

- Én nem így tudom. Úgy hallottam egy ideig fűzted Edwardot, vagy nem?

- Honnan tudsz te erről? Nem voltál ott. Nem is ismered Edwardot! - szűrtem a fogaimon keresztül. A félelem helyét már a gyűlölet kezdte átvenni. Gyűlölöm őt, mert elszakít életem két nagy szerelmétől, és a családomtól.

- Jobban ismerem, mint hinnéd. Minden egyes gondolatát ismerem, és azok csak rólad szólnak. Ahogy Jacobé is. Két férfi harcol érted, és te csak játszol velük. - mondta fejcsóválva.

- Nem ismersz engem. Azt sem tudod, hogy mit érzek. Semmit nem tudsz rólam, vagy róluk. Csak egy hidegvérű gyilkos vagy, semmi más. - közelebb hajolt hozzám.

- Igazad van. - suttogta halkan, majd a nyakamra vetette magát.

Rettenetesen fájt, mintha az életemet szívná ki lassacskán belőlem, és nem tehetek ellenne semmit. Sikítottam, kiabáltam, de nem sikerült szabadulnom. A vadász nem engedte el a zsákmányát. Sötétség ólomsúlyként nehezedett rám. Alig bírtam nyitva tartani a szememet. Már nem tudtam kiabálni. Még mozogni se tudtam. Még mindig szívta a nyakamat, és nem állt szándékában abbahagyni. Ha így halad nem kell attól félnem, hogy vámpír leszek. Minden csepp véremet kiszívja majd, és nem lesz már belőlem semmi, csak egy kiszáradt test. Már lemondtam az életről. Lemondtam Edwardról, Jacobról, és a szeretteimről. Már nem érdekelt semmi. Úgyis meghalok, akkor meg minek harcoljak ellene? Semmi esélyem egy több száz éves vámpírral szemben, aki a véremet szívja. A karjaim ernyedten lógtak a testem mellett, és már nem tudtam tartani magam. A támadóm karjaiba omlottam szó szerint. Ő, pedig tartott, és csak ivott. Nem bírtam tovább a szemem lecsukódott, és már nem bírtam többet kinyitni.

Silver Moon 24. fejezet

Sziasztok!

Bocsi a kimaradásért, de beteg voltam, és nem tudtam feljönni. Most viszont már minden a régi, és itt az új fejezet!!! Jó olvasást hozzá! :)

puszi
Niky

24. fejezet

Edward egész lassan vezetett a határ felé. Ez tőle nem megszokott, de gondolom most engem akar óvni. Még mindig az álmomon járt az eszem. Nem láttam már megint az arcát, pedig próbáltam figyelni. De mintha nem is lenne neki. Csak a sötétség a csuklya alatt. Persze tudom, hogy ez lehetetlen. Ez csak egy álom, mégis úgy érzem, mintha igaz lenne. Behunytam a szemem, és az autó ablakának dőltem.
Miért ilyen az életem? Miért van az, hogy minden elromlik?
- Jane! – felpattantak a szemeim, és megpillantottam egy alakot az erdőben.
- Edward! – néztem rá ijedten, mire felém fordult – Valaki volt ott! Láttam egy alakot az erdőben! – azonnal leállt az út szélére.
- Könyörgök, csak most az egyszer maradj a kocsiban! – bólintottam, ő pedig visszafelé sétált az úton. Ha van, vagy volt ott valami, akkor úgy is megérzi a szagát. A szívem a torkomban dobogott. Mi lesz ha megtámadja? Ha Edward miattam hal meg, mert nem tudtam tartani a számat... Miért nem mentünk tovább? Bár, nem hiszem, hogy megtámadna, amikor a kocsiban ülök. Hirtelen kivágódott az ajtó, mire megborzongtam. – Nem akartalak megijeszteni.
- Nem ijedtem meg. – ezen elmosolyodott, és beszállt az autóba. Nem mondott semmit, csak tovább hajtott.
- Mi volt ott? – kérdeztem félve.
- Semmi. Még egy állat sem vetődött erre felé, már egy jó ideje. – összevontam a szemöldököm. Egyáltalán nem nyugtatott meg amit mondott. Visszafordultam az ablak felé. Nem hiszem el! Láttam valamit! Ha egy állat lett volna, még mindig megnyugtatóbb, mint a másik lehetőség.
- Szerintem megőrültem Edward… - suttogtam halkan, de a szemem sarkából láttam, hogy rám néz.
- Nem őrültél meg! Csak sok stressz ért. Hamarosan minden rendbe jön. – ezt már hallottam!
- Nem fog semmi rendbe jönni! – szűrtem a fogaimon keresztül- Hangokat hallok, egyfolytában rémálmaim vannak, most meg látomásaim is vannak, és szerinted nem őrültem meg? – kérdeztem élesen
- Nem vagy őrült! Ugyanaz vagy mint aki voltál, csak félsz. – mondta halkan. Felsóhajtottam. Ha nem hiszi el, hát ne higgye! De én tudom, hogy valami nincs rendben velem. Lehet, hogy nem őrültem meg, de akkor is valami történik.

Nem szóltunk egymáshoz az út hátralevő részében. Láttam, hogy apa már vár rám a határnál. Edward leállította a motort.
- Valami bajod van. Nem kell elmondanod, ha nem akarod, csak tud, hogy rám számíthatsz! – hitetlenkedve fordultam felé
- Valaki meg akar ölni. Ez a legnagyobb bajom. – megrázta a fejét
- Valami más is van még. Például, hogy azt hiszed, hogy megőrültél. Jane, ez abszurd! Azért mert félsz, attól még nem vagy őrült! – vettem egy mély levegőt.
- És ha az vagyok? Ha kiderülne, hogy az vagyok… te… velem maradnál akkor is? – összevonta a szemöldökét.
- Én magadért szeretlek. Ha megőrülsz, én akkor is szeretlek. – elszorult a torkom.
- Attól, hogy szeretsz valakit, még nem biztos, hogy vele is maradsz. – suttogtam, majd köszönés nélkül kiszálltam a kocsiból. Összehúztam magamon még jobban a kabátomat a ruhákkal teli táskát, a vállamra vettem.
Apa forró ölelése nagyon jól esett.
- Jól vagy? – kérdezte, és közben a hajamat simogatta. Bólintottam, de nem szívből. Szörnyen érzem magam. Ha elmondanám apának, hogy valószínűleg megőrültem ő sem értene velem egyet. Ugyanazt mondaná, mint amit Edward is mondott. Csak a stressz. Na, persze! Nem ő érzi azt amit én.
Beszálltam a kocsiba, és egész úton csendben voltam.

Emily kényszeríttet, hogy legalább egy kicsit egyek. Nagy nehezen leküzdöttem a torkomon az ételt, de ízeket nem is éreztem. Teljesen magamba süppedtem, és csak magányt akartam. Amit nem sikerült megkapnom, mert valaki, mindig velem volt.
Az ablakpárkányomon ültem, míg Paul az ágyamon feküdt. Az eső elkezdett szakadni, de én csak a szabadba vágytam. Halkan sóhajtottam
- Mi az? – kérdezte a farkas, miközben valami újságot bújt.
- Nem hiszem el, hogy be vagyok ide zárva! Nem mehetek le a partra? – néztem rá könyörögve, de ő csak makacsul rázta a fejét.
- Egyedül semmiképp sem! Meg különben is, szakad az eső. – mutatott ki az ablakon, mire megforgattam a szemem.
- Nem tud ide bejönni, mert minden tele van farkasokkal! Nekem pedig elegem van már, abból, hogy nem mehetek ki egyedül sehova. Maximum wcre… - dünnyögtem halkan, mire Paul, felnevetett.
- Ha nagyon muszáj elkísérlek oda is.
- Kösz, nem kell! – közöltem gúnyosan, és vágyakozva az erdő felé fordultam.
- Paul, lécci! – felsóhajtott
- Jó, de ha megfázol mond meg Samnek, hogy én próbáltam hatni rád! Mondjuk ha a gondolataimban meglátja ezeket a kiskutya szemeket, szerintem ő is megenyhül. – vigyorogva felvettem egy kapucnis pulcsit, és az ajtó felé mentem. – Hé, hé, hé, megvárnád, hogy felvegyem a cipőmet? – égnek emeltem a szemem
- Tényleg jönni akarsz? Ezt nem gondolhatod komolyan! Senki nincs itthon rajtunk kívül, és nem tudná meg Sam.
- Elfelejtetted, hogy tudunk egymás gondolataiban olvasni? – vonta föl a szemöldökét. Igazság szerint igen. Farkasok! Felsóhajtottam.
- Rendben gyere, de akkor nem lógsz a nyakamban, oké? – emeltem fel fenyegetően a mutatóujjamat, mire elvigyorodott
- Igenis!
- Akkor vedd fel még ma azt a cipőt!

Annyira jó volt az esőben sétálgatni a parton. Mintha most szabadultam volna, tíz év fogságból. A víz nagy hullámokban csapódott a szikláknak, és mosta a partot. Mélyen beszívtam a jeges levegőt, ami szörnyen jól esett. El sem hiszem, hogy ennyire hiányzott a szabadság.
Paul, egy farönkön ült, és engem vizslatott. Nem lihegett a nyakamban, de a pillantása egy idő után már idegesítővé vált. Odasétáltam hozzá, és leültem a mellette lévő kis sziklára.
- Nem unod?
- Mit? – kérdezte mosolyogva, mire megvontam a vállam
- A bébi csőszködést. Én a helyedben már nem itt lennék.
- Én szeretek veled lenni. – kacsintott rám, mire csak a szememet forgattam. Paul, hirtelen megmerevedett, és beleszippantott a levegőbe. Mint egy igazi farkas.
- Mi az? Van itt valaki? – néztem körbe, de természetesen nem volt itt senki.
- Mindjárt visszajövök. – mondta halkan, majd az erdőbe rohant. Egyre gyorsabban vettem a levegőt. A szívem majd kiugrott, és ide-oda kapkodtam a tekintetemet. Miért nem lehet olyan a látásom, mint Edwardé?!
Ezért Paul, megfog ölni…
Feltápászkodtam a szikláról, és az erdő felé vettem az irányt. Végül is nem mondta, hogy maradjak a parton. Nem szegek meg semmilyen szabályt. Hacsak a sajátomat nem.
Miért vonz ennyire ez az idegen? Miért nem tudom megállni, hogy bemenjek az erdőbe? Talán mert tényleg megőrültem. Csak egy bolond megy egyenesen egy veszélyes vámpír karmai közé. Nyeltem egy nagyot, és az erdő sűrűjébe vetettem magam. Az eső még jócskán zuhogott, de legalább nem volt sötét. Így most láthattam is valamit.
Motoszkálást hallottam, mire egyre gyorsabban haladtam előre.
- Paul?! Paul, ha te vagy az, akkor ez egyáltalán nem vicces! – kiabáltam, de nem kaptam választ. Nem motoszkált már semmi. Halkan sóhajtottam. Tényleg megőrültem. Sarkon fordultam, és már indulta volna el, ha egy hosszú hajú idegen nem áll elém.
- Hello, Jane! – köszönt mosolyogva, nekem pedig még a lélegzetem is elállt.

Holdfény

Sziasztok!

Ez még nem az új fejezet, de már az is készül. :) Jelentkeztem egy novella író pályázatra, és gondoltam kiteszem a művemet, ha valaki elszeretné olvasni. Az új fejezet szombaton lesz valószínűleg!!!! :D

puszi

Niky

Holdfény

Ismét egy unalmas nap. Ennél rosszabb már nem is lehet. Tizennyolc éves vagyok, és minden nap egy újabb kihívás számomra. Az iskolában sok barátom van, de… úgy érzem, hogy egyedül vagyok. Mintha egyedül lennék a világban, és senki nem értene meg. Nincs ennél szörnyűbb érzés a világon. Maga a suli nem is lenne baj. De van még valami…
- Kate! Indulhatnánk végre? – kérdezte az idegesítő bátyám. Egy hangos sóhaj után lementem a földszintre a táskámmal együtt. – Mit csináltál eddig? – értetlenkedett Will
- Fésülködtem. – hazudtam, majd a kocsi felé vettem az irányt. A bátyám dünnyögött valamit, de nem figyeltem rá. Kedvtelenül beültem, és vártam, hogy elinduljunk. Will is beült végre.
- Hogy tetszik az új szerzeményem? – kérdezte, mire ránéztem. Eddig észre se vettem, hogy új kocsija van. Végignéztem a fekete Mercedes belsején, majd megvontam a vállam. Will csak sóhajtott, és egy fejrázással elindította a kocsit. Nem néztem rá. Alig vártam, hogy kiszállhassak. Szó sincs róla, szeretem a bátyámat, de… nem ért meg engem.
Missoula nagy város. Kiskorom óta itt élek. Már lassan három éve, hogy meghaltak a szüleim, és a bátyámmal élek. De valószínűleg már nem sokáig. Csak arra vágytam, hogy betöltsem a tizennyolcat, és elhúzzak innen. Jó messzire. Régen imádtam ezt a helyet, de most már… egyáltalán nem szeretem. A szüleim halála óta pontosabban szólva. Nem szűkölködök anyagi gondokban. Rengeteg pénzt hagytak ránk, amiből én ugyan nem költök sokat, de a bátyám annál inkább. Ezt bizonyítja ez az új kocsi is. Mikor meghaltak anyáék, Will lett a gyámom. Ő huszonegy éves, és egyetemre jár. Régen az én álmom is egyetem volt, de… az már régen volt. Megváltoztam, és már semmi nem olyan mint régen.
Egy hosszú unalmas út után a sulihoz értünk. Sóhajtottam, majd kiszálltam a kocsiból. Mielőtt becsukhattam volna az ajtót, Will még megszólalt.
- Otthon találkozunk. – bólintottam, majd elindultam a suli felé. – Ja, és Kate! – kelletlenül visszafordultam. – Vigyázz magadra. Ezzel nem segítesz a dolgokon. – megráztam a fejem, és köszönés nélkül bevonultam. Üdvözöltem minden egyes ismerősömnek, de beszélgetni nem álltam le most velük. Ahhoz most nagyon nincs hangulatom. A szekrényemhez mentem, és bedobtam a táskámat. Kivettem a matek cuccomat, de majdnem el is ejtettem. Émelygés tört rám.
- Ne! Kérlek, ne most! – suttogtam. Így is elég bajom van, és most még ez is… Marha jó! Mikor kicsit jobban lettem, dühösen becsaptam a szekrényajtót, és beleütköztem egy félistenbe.
- Hé, hé, hé, jól vagy? – kérdezte az ismerős.
- Nicholas. Bocs egy kicsit… ideges vagyok ma. – ráztam meg a fejem, mire összevonta fekete szemöldökét. Nicholas Bowert kiskorom óta ismerem. A szüleink barátok voltak, mi pedig folyton együtt lógtunk. Hosszú mogyoróbarna haja a válláig ér, és annyira… selymes. (Nem mintha azt fogdosnám mindig, de… volt már rá példa, hogy néha megérintettem.) Kék szeme pedig megigéz ha ránézel. Koptatott farmer, és fekete póló volt rajta. Legalább egy nyolcvan magas, és csupa izom. De nem olyan body builder. Van rajta izom, de nem vitte túlzásokba az edzést. Azt mondja csak azért edz, hogy ne legyen dagadt. Nem mintha ez lehetséges lenne nála. Nekem ő olyan mint egy hatalmas aranyos, maci. Bár régóta ismerem, csak középiskolában jöttem rá, hogy beleestem. Ez még nem is lenne baj, de… nem akarom azzal elrontani a barátságunkat, hogy bevallom neki. Nekem így jó, hogy gyönyörködök benne nap, mint nap, és nem teszek semmi gyanakvót.
- Te mikor nem vagy ideges? – forgatta meg a szemeit. Szó nélkül elmentem mellette, de ő persze könnyedén utolért. – Na jó, nem cukkollak ma. – mosolygott rám ellenállhatatlanul, amit én próbáltam figyelmen kívül hagyni. Több-kevesebb sikerrel. Mivel a matek terem egy másik épületen van kimentem az udvarra, és gyorsított léptekkel folytattam az utamat. Persze ha akartam volna se tudom lerázni, mert ugyanakkor van matekja amikor nekem. Hát nem fantasztikus? És mellettem ül. Ennek egy másik napon örülnék, de ma… ki van zárva. – Figyelj már rám egy percre kérlek!
- Ne most Nick! – feleltem szárazon, mire sóhajtott.
- Meg kéne tenned nekem valamit. – mondta halkan, de nem érdekelt
- Nem.
- Még azt sem tudod, hogy mit akarok.
- Akkor sem! – ekkor hirtelen megállt, de én mentem tovább. Persze már nem olyan gyorsan mint eddig. Beharaptam az alsóajkamat. Miért nem tudok rá haragudni? Pár méterre megálltam tőle, és karba tettem a kezem. Már ahogy a könyveim engedték. Nála is voltak könyvek, de ő lazán megfogta az egyik nagy kezében maga mellett. A másik keze a zsebében volt. Nyeltem egy nagyot, és elszakítottam a tekintetem a csodás felsőtestéről. – Mit akarsz? – kérdeztem halkan. Látszott rajta, hogy küzd magával
- Szóval… tudod… - idegesen megvakarta a tarkóját
- Bökd már ki! – emeltem égnek a szememet
- Na jó, de ne légy még idegesebb! Segítened kéne, hogy összejöhessek Veronicával! – ez úgy hatott rám mint egy hatalmas pofon. Veronica egy ribanc. Játssza előttem, hogy mennyire kedvel, de közben mindennek elhord. Bár… én is ezt teszem vele, csak én a szemébe mondom. Tipikus pláza cica. Szőke haj, kék szem, miniszoknya, stb. stb. Nick is nagyon jól tudja, hogy nem vagyunk jóban. Még ez nem is lenne baj, de… hogy hozzam össze bárkivel, ha én vagyok beleesve? Percekig csak tátogni tudtam. Végül megráztam a fejem.
- Felejtsd el! - mondtam halkan, majd elindultam. Azt hittem ott marad, de e-helyett megfogta a karom, és szembefordított magával. Csak pár centire volt az ajkunk egymástól, és én azt hittem, hogy elájulok. Vajon olyan puhák az ajkai mint amilyenek kinéz? Nyeltem egy nagyot.
- Kérlek! Te vagy a legjobb haverom, és csak te segíthetsz!
- Nagyon jól tudod, hogy mi utáljuk egymást. – Nick vett egy mély levegőt
- Tudom, de… beszélj vele! A kedvemért. Kérlek! – nézett rám kiskutya szemekkel
- Ne nézz így! – próbáltam elfordítani a fejem, de nem engedte el a tekintetem.
- Kérlek! – lehelte halkan. Kiszáradt a szám.
- Miért teszed ezt velem? – kérdeztem halkan – Beszélek vele, de nem ígérek semmit. – közöltem kedvtelenül. Nick arca felvidult. Régóta mondja, hogy tetszik neki Veronica, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Így is elég nehéz volt minden nap ezt hallgatni. Mi lesz ha összejönnek? Erre még gondolni se merek. Nick túl jó hozzá. Ezt nem azért mondom, mert csak az enyém lehet, de… Veronica egy ribanc, és nem érdemli meg őt.
- Köszönöm Kate! Jövök neked egyel! – adott egy puszit az arcomra. Igen. Pontosan olyan puha az ajka mint gondoltam. Bárcsak ne az arcomra adta volna…
- Sokkal jössz ezért. – mondtam fintorogva, majd elindultunk együtt órára.
- Kezdetnek megteszi ha viszem a cuccod? – kérdezte lehengerlő mosollyal
- Mondjuk. – bólintottam, mire kivette a kezemből a holmimat.
- Madame… - hajolt meg színpadiasan, mire megforgattam a szememet, és mosolyogva belebokszoltam a vállába.
Az egész napom unalmasan, és lehangoltan telt. Nick, Veronicáról áradozott, én pedig nem tehettem ellenne semmit. Mármint… mit mondtam volna? „Figyu, befejeznéd ezt! Tudod nagyon idegesít, hogy róla áradozol mert én vagyok beléd esve.” Hát igen. Ez aztán jól hangzott volna. Az émelygésem néha visszatért, de nem volt vészes. Pár nap múlva rosszabb lesz. Ezt biztosan tudom. Mikor Veronica belépett az ebédlőbe Nick megbökte a karom.
- Hé, nézd! Szerintem most beszélhetnél vele. – mutatott felé, mire vágtam egy fintort
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne! – húztam el a szám, de Nick tekintete meggyőzött. Az a tipikus: Megígérted szemek néztek rám. Sóhajtottam, és a sorban álló ribi felé menten. Természetesen körülötte voltak a talpnyalói is. Mosolyt erőltettem magamra. – Hello, Veronica! – úgy tett mintha csak most vett volna észre, de nem foglalkoztam vele. Egyre csak azt mondogattam magamnak: ”Megígérted neki. Megígérted neki.”
- Á, szia! – felelte túljátszott kézmozdulattal. Majdnem megforgattam a szemem, de visszafogtam magam, és visszanyeltem a beszólásomat is.
- Beszélhetnék veled… négyszemközt? – mintha pár pillanatig meglepődött volna, majd elküldte a két „öri bariját”.
- Miről van szó? – kérdezte, és közben elindult, hogy vegyen magának egy kis salátát. Nem ronthatja el az alakját. Kérem, egy hamburger már a főbűnök közé tartozik.
- Szóval… szeretném megkérdezni, hogy mi a véleményed Nicholas Bowerről? – próbáltam úgy feltenni a kérdést, hogy ne látszódjon mennyire érdekel a téma. Részben jó lenne ha azt mondaná nem tetszik neki, de… Nick boldogtalan lenne, és ezt nem akarom. Furcsán nézett rám, de válaszolt.
- Nem rossz. – vonta meg a vállát, mire eltátottam a szám. Nem rossz? Na, ne. Ő az egyik legjobb pasi a világon, és ő azt mondja, hogy nem rossz?
- Tudod, ő… szóval neki bejössz. Csak nem biztos benne, hogy lenne nálad esélye. – beharaptam az alsóajkam. Veronica a mögöttem pár méterre ülő Nickre mosolygott. Nem láttam milyen arcot vág, de volt egy tippem.
- Tényleg? Akkor lehet mellé kéne ma ülnöm. – azzal hátradobta a haját, és elindult Nick asztalához. Odafordultam, és láttam ahogy megrebegteti a szempilláit, majd leül mellé. Nick elvolt olvadva tőle, de engem csak a hányinger kerülgetett. Így is elég rosszul vagyok, és most még ez is. Azt hiszem Will nem bánná ha az utolsó két óráról ellógnék. Még vetettem az asztaluk felé egy pillantást, majd kivettem a szekrényemből a táskámat, és hazafelé sétáltam. Körülbelül három kilométer a sulitól az otthonunk. Most ez sem érdekel. Ki kell vernem a fejemből a képet ahogy Veronica, Nick izmait simogatja. Az émelygésem már nem volt olyan elviselhetetlen. A friss levegő segített, de nem sokat.
Mikor hazaértem, földbegyökerezett a lábam. Will új kocsija a ház előtt parkolt. Nagyszerű. Azt hittem, hogy még az egyetemen van. Most jöhet a hegyi beszéd. Hogy én mennyire imádom ezt. Bementem a házba, és felfelé indultam, de a bátyám hangja megállított.
- Kate! Hogy kerülsz haza? – visszafordultam, és a kanapéhoz mentem, ahol éppen valami házi feladat félét írt. Na ez az amit én soha nem csinálok. A TV-ben foci meccs ment, de teljesen le volt halkítva. Will felállt, és az egy kilencvenével könnyen felém tornyosult. Ez az ami engem mindig is hidegen hagyott. Rövid szőke haját feltüsizve hordja, és pontosan illik hozzá a sötét kék szeme. Magasságához még izmos is, szóval nyugodtan mondhatom, hogy szőke herceg fehér lovon. Vagy… feketén. Mindegy.
- Nem mindegy neked, hogy mit csinálok? – kérdeztem gúnyosan, és hátátfordítottam neki. Már a lépcső közepén jártam, mikor megszólalt.
- Miért nehezíted meg a dolgokat. Anyáék meghaltak fogadd el, és már csak egymásra számíthatunk. Azzal, hogy lógsz a suliból, és így viselkedsz semmi nem lesz jobb. Ha engednéd, hogy segítsek talán…
- Nincs szükségem a segítségedre! Nagyszerűen megvagyok egymagam a problémáimmal. Ne aggódj már nem kell sokat várnod, és minden bajod megszűnik. – szerintem mindig is tudta, hogy elmegyek egyszer, de még ilyen nyíltan nem mondtam neki soha. Az érettségit megvárom még idén, és ennyi.
Nem vártam meg, hogy válaszoljon, inkább felmentem a szobámba, és kulcsra zártam az ajtót. Erőtlenül rogytam le az ágyamra. Még hallottam, ahogy Will elhajt (gondolom az egyetemre), majd jött a sötétség.
A csöngőre keltem fel. Nem tudom hány órát aludhattam, de nem sokat. Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyról, és lebotorkáltam a lépcsőn. Megnéztem magam a tükörben, hogy nem-e nézek ki úgy mint egy élőhalott. Nem hiszem, hogy a szomszéd néni örülne, ha meglátna egy holtkórost az ajtónkban. Szegény szívinfarktust kapna. Megint csöngettek.
- Jövök! –kiáltottam durcásan, majd kinyitottam az ajtót. Elkerekedtek a szemeim a vendégemen. – Nick? Te meg… hogy kerülsz ide? – kérdeztem az ajtónak dőlve
- Elég rosszul nézel ki. Jól vagy? – kérdezte aggódva. Nagyszerű, legalább úgy nézek ki, ahogy érzem magam.
- Remekül. Na bejössz, vagy nem? – tártam ki jobban az ajtót. Nick megrázta a fejét, majd belépett. Becsuktam az ajtót, majd felmentem a szobámba. Nem néztem meg, hogy követ-e, úgyis jön ha akar. Elterültem az ágyamon, és behunytam a szemem. Hallottam, ahogy becsukja az ajtómat, majd leül mellém az ágyra.
- Ellógtál az utolsó órákról. – nem kérdés volt, hanem kijelentés
- És? – nem nyitottam ki a szemem. Túl fáradt vagyok ahhoz. Persze imádok benne gyönyörködni, de… nem vagyok valami túl jól ehhez. És ha ehhez nem vagyok jó… akkor már lehet, hogy semmihez se.
- Tudod… nem akarok anyáskodni, vagy ilyesmi, de… az utóbbi időben elég sokat lógsz. Nem gondolod, hogy… kicsit vissza kéne fognod magad? – erre már kinyitottam a szemem. Hirtelen még a fáradtságom is eltűnt.
- Most ugye nem komolyan beszélsz? – pedig a tekintete teljesen komoly volt. Felültem, és a hátamat az ágy támlájának vetettem. – Mi vagy te, az anyám?
- Nem, hál’istennek nem, de… jaj, ne nézz így! Egyre többet hiányzol a suliból, Willel egyfolytában csak veszekszel, és fogadni mernék rá, hogy még más bajod is van.
- Oké. Ha csak ennyit akartál, akkor talán mehetsz is. A hegyi beszédet ma már végig hallgattam a bátyámtól a legjobb barátomtól nem szeretném. – ez nekem már túl sok egy napra. Sóhajtva megrázta a fejét, és nem firtatta a dolgot inkább. Jobban is teszi. – Igazából meg akartam köszönni, hogy segítettél Veronicával.
- Nem szívesen tettem. Ha ejt két nap után, ne mond, hogy nem figyelmeztettelek! – tettem karba a kezem, mire rám mosolygott. Mit nem adnék érte, hogy egész nap csak a mosolyát kelljen néznem.
- Rendben megjegyzem, de… van még valami. – mondta halkan
- Ez nem hangzott valami jól. – megint csak mosolygott. Istenem!
- Pedig jó hír, legalábbis nekem.
- Akkor ki vele! – vontam meg a vállam
- Meghívtam Veronicát a jövő heti bálra, és ő igent mondott. – ledermedtem. Utálom a bálokat, és nem is szoktam rájuk elmenni soha. Amikor a szüleim éltek mindig elmentem, mert anya imádta őket, és azt is, hogy szépen kicicomázhat, és felöltöztethet valami giccses ruhába. Akkor még én is szerettem. Soha nem mentem Nickel a bálba. Az nekem maga lett volna a mennyország, de az nem adatik meg egy olyannak mint én. Mindig valamelyik hülye fiúval mentem, akik csak idegesítettek, de valahogy mindig egymás karjaiban kötöttünk ki Nickel. Persze nem szó szerint. Még csak nem is táncoltunk soha. Csak… elbeszélgettük az egészet, és nem kellett az unalmas partnereinkkel lennünk.
- Ez… nagyszerű. Jó szórakozást. –erőltettem mosolyt az arcomra, de nem vette be.
- Tudom, hogy utáljátok egymást, de… a bálon nem lehetne, hogy nem piszkáljátok a másik idegeit?! Az én kedvemért. Kérlek! – megint csak a vállamat vonogattam
- Nem lesz vita, mert én a bálra se megyek el.
- Nem? – ez tényleg meglepte
- Nem. Egy, nem akarok. Kettő, nincs kivel. – összevonta a szemöldökét
- Eddig mindig volt kivel menned. Most miért nincs?
- Teljesen mindegy. Nem megyek, és kész. De azért te érezd jól magad. – mosolyogtam rá, amit ő viszonzott. Megfogta a kezemet, mire elakadt a lélegzetem.
- Nálad jobb barátot nem is tudok elképzelni magamnak. - Az érintése annyira forró volt, hogy szinte égetett. Lenézett a lábához, és elengedte a kezem. Túl hamar lett vége. – Ez meg micsoda? – kérdezte halkan, mire megráztam a fejem
- Mi micsoda? – kérdeztem értetlenül. Felvette a földről a táskát, és az ágyamra dobta. A francba! Nem raktam vissza rendesen, amikor pakoltam. Kinyitotta, és elkerekedett a szeme.
- El akarsz menni? – hüledezett, mire én megfogtam a ruhákkal teli táskát, és visszatettem az ágy alá.
- És ha igen? Nem hiányoznék senkinek. – vontam meg a vállam
- Will, tudja, hogy mire készülsz?
- Nem, és nem is fogja megtudni! – feleltem élesen
- Honnan veszed, hogy nem köplek be neki? – kérdezte szikrákat szóró tekintettel
- Mert tartozol nekem, és nem fogsz beköpni.
- Lehet, hogy tartozok neked, de ezt nem teszem meg. Nem engedem, hogy elmenj! – karba tettem a kezem
- Nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak! Ha akarok el megyek, és még te sem változtathatsz ezen semmit. Ha elmondod Willnek akkor vége a barátságunknak, remélem, tudod? – megrázta a fejét
- És mégis hova mennél?
- Az mindegy csak el innen! – suttogtam. Ökölbe szorította a kezét.
- Inkább legyen vége a barátságunknak, de… nem hagyhatom, hogy elmenj. – összeszorítottam a fogam. Rosszul esik, hogy szenvedni kell látnom, de jobb lenne ha mellettem állna.
- Akkor jobb, ha most elmész. A barátnőd már biztos epekedve vár rád. – közöltem gúnyosan
- Legalább valaki vár rám. Rád ki vár? – vonta fel a szemöldökét, mire harag öntött el.
- Kifelé! Most azonnal tűnj el a házamból! – kiabáltam, mire ő csak szánakozva nézett rám. Nem kell a sajnálata!
Kihátrált a szobámból, és becsukta az ajtómat. Hallottam ahogy lerobog a lépcsőn, majd hangos csattanással becsapja a bejárati ajtót. Lerogytam az ágyamra, és nem tehettem a semmit. A könnyeim utat törtek maguknak. Elég volt a mai napból. Nick összejött Veronicaval, az émelygésem egyre rosszabb lesz, Willel megint összevesztem, és még itt van az előbbi is. Lehet az életem ennél szörnyűbb?
Mikor reggel felébredtem ugyanaz a ruha volt rajtam mint tegnap. Egy órán keresztül sírtam, míg nem elaludtam. Ránéztem az órára, és megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hogy még van két órám, hogy elkészüljek, és suliba menjek. Feltápászkodtam az ágyról, és kimentem a fürdőbe zuhanyozni. Próbáltam nem a tegnapi napra gondolni, de… lehetetlen volt a fejemből kiverni Nicket. Húsz perc ázás után megmostam a fogam, és kifésültem a hajam. Unalmasan kibontva hagytam, majd indultam felöltözni. Nem is néztem, hogy mit veszek fel. Előkaptam egy famert, és egy fehér hosszú ujjú pólót. Gyorsan bedobáltam minden könyvet a táskámba, és lefelé indultam a lépcsőn. Nem vesződök soha a házi feladatokkal. Ha van kedvem, akkor óra előtt megírom, és nem érdekel, hogy mit szól hozzá a tanár. A lényeg, hogy kész van, nem? Már épp kiléptem volna az ajtón, mikor Will megszólalt a hátam mögött.
- Kate, itt van Kevin. Nem kéne… üdvözölnöd. – vágtam egy fintort.
- Mennem kell! Nem akarok elkésni a suliból. – nyitottam az ajtót, de Kevin jött mögém
- Hello Kate! Nem is köszönsz? – vonta föl a szemöldökét
- Szia Kevin! Bocs, hogy nem pacsizok le veled, de nem fogok hazudni. Mennem kell, és semmi kedvem hozzád, vagy a bátyámhoz. – azzal felrántottam az ajtót, és gyalog neki vágtam az útnak. Általában kocsival visz Will, de nem akarok vele menni. Hirtelen jött rám az émelygés, és természetesen sokkal rosszabb volt mint tegnap. Nem törődtem vele, csak mentem tovább.
Mikor beértem a suli parkolójába azt hittem, hogy ott hányom el magam. Nick átkarolta Veronica derekát, és szenvedélyes csókban forrtak össze. Mintha kitépték volna a szívemet. Tudom, hogy én hoztam össze őket, de nem érdekel. Szörnyen rosszul esik. Mikor elváltak az ajkaik Nick tekintete rám villant, és tudtam mit lát. Egy féltékeny megbántott lányt, aki el fog menni innen. Megráztam a fejem, és a női mosdóba rohantam.
- Kate! Kate, hallgass meg! – nem érdekelt, hogy mit mond. Berohantam egy fülkébe, majd magamra zártam, és csak bőgtem. Mint egy bolond. Az is vagyok. Egy hatalmas bolond. Hallottam a csengőt, de nem mentem be órára. Megvártam amíg mindenki kipucol a wc-ből, majd nagy nehezen összeszedtem magam. Megmostam az arcom, és mentem biológiára. Mikor Mr. Gate meglátott dühösen összeszorította az ajkait.
- Mrs. White! Örülök, hogy megtisztel minket a jelenlétével. Helyet foglalna, kérem? – mutatott a helyem felé, ahonnan Nick nézett rám fájdalmas tekintettel. Sóhajtva bólintottam, majd leültem a helyemre.
- Kate, figyelj én… - felemeltem a kezem, hogy hallgasson.
Azt se tudom, hogy miről volt szó az órán. Csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb hazamehessek.
Egész nap kerültem Nicket. Ha hozzám szólt, nem foglalkoztam vele, és teljesen figyelmen kívül hagytam. Mindig beszélni akart velem, de én elmentem mellette, és úgy tettem mintha valami nagyon lekötné a figyelmemet. Ami igaz is volt… részben. Az émelygésemre figyeltem, és arra, hogy ne hányam el magam minden öt percben. Amikor hazafelé sétáltam, kerestem magamnak egy eldugott kis helyet ahol már senki nem lát, és kiadtam mindent amit aznap ettem. Nem bírtam tovább. Általában jobban bírom a hányingert, de ma még ez sem ment. Úgy éreztem, hogy mentem meghalok, és nincs aki segíteni tudna. Üres voltam teljesen. Mintha kiradíroztak volna minden jó érzést belőlem, és nem maradt semmi csak a fájdalom.
Amikor hazaértem Will rögtön aggodalmaskodni kezdett.
- Kate, jól vagy? – megráztam a fejem
- Ne most, kérlek! – nyeltem vissza a könnyeimet, és felrohantam a szobámba.
Az egész napom azzal telt, hogy az ágyamon feküdtem, és néha sírtam. Néha pedig csak bámultam a semmibe, és gondolkodtam a nagy… semmin.
Három napig ez ment. Olyan voltam mint egy két lábon járó hulla. Suliba mentem, ettem, ittam, hánytam az émelygésektől, fürödtem, aludtam. Ennyi. Mint egy robot aki csak ezekre van beprogramozva. Szegény Willt most nagyon sajnáltam. Nem tudta, hogy miben segíthetne, én pedig nem akartam, hogy segítsen. Végül a negyedik nap kimozdultam délután a szobámból, és leültem mellé Tv-t nézni. Kicsit meglepődött, de nem kérdezett semmit. Vettem egy kis pattogatott kukoricát az asztalról, és a meccset kezdtem nézni ami ment.
- Jó, hogy végre kimozdultál. Aggódtam érted. – mondta halkan, de közben nem emelte volna fel a fejét az írásból. Már megint az egyetemre csinál valami dolgozatot. Hogy nem unja meg?
- Tudom. De… nem egyszerű az életem. Sok minden történt, és nehéz megemészteni mindent. – hirtelen csöngettek, mire Will felállt, és kinyitotta.
- Nick! Micsoda meglepetés! – Nick? Jaj, ne.
- Szia Will! Kate, itt van? – a bátyám rám sandított én pedig a fejemet ráztam
- Nincs. A barátnőjével van. Segít neki a bálra ruhát választani. – nem is tudtam, hogy ilyen jól hazudik a bátyám. Nick felsóhajtott
- Ha hazajön megmondod neki, hogy kerestem?
- Persze. Szia Nick! – azzal be is csukta az ajtót.
- Kösz. – dünnyögtem halkan
- Ez meg mi volt? Azt hittem, hogy legjobb barátok vagytok. Most mégsem? – ült le megint mellém
- Bonyolult, és hosszú. – ráztam meg a fejem
- Tudja? – átható tekintettel nézett rám, és én rögtön tudtam, hogy mire gondol
- Nem! Nem, és nem is fogja. Még csak az hiányozna. – megadóan felemelte a kezeit
- Jó, jó oké, csak… azt hittem amiatt rágtatok be egymásra.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne. – mondtam halkan, majd minden figyelmemet a TV-nek szenteltem.
A következő héten, Nick mindennap eljött, és megkérdezte, hogy otthon vagyok-e. Will persze mindig lerázta miszerint: vásárolok, fürdök, tanulok (na, persze) vagy csak egyszerűen nem érek rá. Biztos voltam benne, hogy már rájött, hogy mi az igazság, de nem erőltette. A suliban is próbált velem beszélni, de nem foglalkoztam vele. Ha tehettem más mellé ültem, és inkább elviseltem egész nap a csacsogását a barátnőmnek, minthogy Nick mellé üljek. Lehet, hogy túlzásba viszem, és el kéne fogadnom, hogy nem az enyém. Bár soha nem is volt, és nem is lesz az, de… eddig volt némi remény. Most viszont már mindenem elveszett.
Amikor eljött a bál napja, nem tudtam tovább maradni. Tudom, hogy azt ígértem magamnak, hogy az érettségit megvárom, de nem vagyok rá képes. Épp pakoltam a táskába a cuccaimat, amikor Will jött be a szobámba.
- Reménykedtem benne, hogy nem fogsz ilyen hamar elmenni. – mondta halkan, majd leült a táskám mellé az ágyra. Felsóhajtottam
- Semmi kiabálás, vagy ilyesmi? – elmosolyodott
- Tizennyolc éves vagy, és mindig is tudtam, hogy elmész egyszer. Igazából… csodálom, hogy még itt vagy. – leültem mellé az ágyra
- Így talán könnyebb lesz. Annyi minden történt velem az utóbbi időben.
- Nick miatt mész el? - kérdezte halkan. Összeszorult a torkom. Nem sírhatok megint. Már elég könnyem folyt miatta.
- Ő az egyik ok, igen. – bólintottam
- Ha elmondtad volna neki, hogy mit érzel talán nem történt volna ez. – ez meglepett
- Honnan tudod, hogy…
- A húgom vagy, és ismerlek. Kiskorod óta ismered őt. Miért nem mondod el neki? – nyeltem egyet
- Már teljesen mindegy. Ma van a bál, és Veronicaval megy. Én pedig semmit nem tehetek ez ellen. Nem akarom azt látni, hogy egymáson lógnak, és falják egymást. Elég volt egyszer. Azóta nem is tudok Nick szemébe nézni.
- Azt hittem nem vagy ilyen gyáva. – mondta halkan, mire ránéztem
- Mi?
- Én a helyedben elmondanám neki, hogy mit érzek. Maximum nem jön veled össze. Nem mindegy? Így is-úgy is elmész. Akkor már nem változhat semmi. Legalább te is megkönnyebbülsz, és… kezdhetsz egy új életet. – halványan rámosolyogtam
- Köszönöm. - suttogtam, majd megöleltem. Annyira rég nem öleltem meg. Sőt, soha nem beszéltem vele még ennyire bensőségesen. Szeretem a bátyámat, és ezt soha nem is tagadtam, de… nem volt meg köztünk az a kapcsolat, ami egy testvérpár között szokott lenni. De most úgy érzem… hogy minden rendbe jöhet, és igaza van. Elfogadja, hogy elmegyek ezen csodálkozok is, de… először le kéne rendeznem néhány dolgot. Mikor szétváltunk, Will mosolyogva ment az ajtóm felé.
- Kate! Este vigyázz magadra. – mondta komolyan, majd kiment. Pár pillanatig némán ültem az ágyamon, majd lelöktem a táskát a földre, és a szekrényemhez rohantam. Egy óra, és kezdődik a bál. Én meg, még csak fel sem öltöztem. Megkerestem a ruhát, amit anya vett nekem még régen egy bálra, de én nem vettem fel, mert pont a bál napján haltak meg. Azóta nem járok bálokra. A ruha fekete, vállnélküli, földig érő, és csillámos. Nagy nehezen felcibáltam magamra, és kerestem egy hozzá illő magas sarkú cipőt. Fél lábon ugrálva mentem el a fürdőig. Féltem, hogy kitöröm a sarkát, de hála az égnek nem. Feltűztem a hajam kontyba, és kentem fel magamra egy kis sminket. Soha nem sminkelem magam, de a bálokra muszáj. A ruha megköveteli. Felraktam, egy ezüst nyakláncot, és egy karika fülbevalót. Nem vettem fel pulóvert. Így is melegem van.
- Majd jövök! – kiabáltam Willnek
- Vidd a kocsit! – közölte mosolyogva, mire megtorpantam
- Komolyan vezethetem az új kocsidat? – hüledeztem, mire elmosolyodott.
- Tudsz vezetni nem? – vonta meg a vállát, és odadobta a kulcsot a kezembe – Jó szórakozást! – elvigyorodtam
- Köszi. – motyogtam halkan, majd nyomtam egy puszit az arcára, és kiszaladtam az ajtón
- Amúgy jól nézel ki! – hallottam még a hangját kintről
- Köszönöm. – kiabáltam vissza, majd bepattantam a kocsiba.
Kész örökkévalóságnak tűnt még odaértem. Már javában folyt a bál. Berohantam a suli nagytermébe. Ami azért ekkora sarkakkal kész mutatvány volt. Ahogy megláttam azt a sok embert megtorpantam. Kerestem a tömegben a párost aki miatt idejöttem. Végül meg is találtam őket. A fal mellett álltak egy kis csoport kellős közepén. Nick egy átlagos szmokingban virított, a piros ruhás Veronica mellett. Annyira nem illenek össze. És ezt nem azért mondom, mert velem annyira összeillik, de… nem is egy ribanchoz való, aki nem azért van vele, mert szereti. Ezt innen látom. Veronica mindig is Jeremyért volt oda, és pontosan tudom, hogy csak azért jött össze Nickel, hogy féltékennyé tegye őt. Vettem egy mély levegőt, majd kihúztam magam, és elindultam feléjük. Nick keze Veronica derekán nyugodott, és nem is vett észre, amíg meg nem álltam előttük. Veronica lenéző pillantással mért végig.
- Nick, csak egy dolog miatt vagyok itt, és már el is megyek. Csak… szeretném ha tudnád, hogy… - belenéztem a szemébe, és hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Rohanjak el, vagy mondjam ki amit akarok? De amikor ránéztem a mellette lévő lányra, biztos voltam a dolgomban. – szeretlek. Már régóta el kellett volna mondanom, tudom, de… csak így kezdhetek új életet. További jó szórakozást! – meg sem vártam, hogy válaszoljon bárki is a kijelentésemre. Az udvar felé vettem az irányt. A friss levegő jót tett. Leültem az udvar közepén lévő pagodába. Körbe volt véve lámpákkal, így jól meg van világítva. Nem volt kint senki. Gondolom mindenki bent táncol a partnerével.
A nagy kivilágított pagoda furcsa kontrasztban volt a mögötte lévő sötétséggel. Arra csak az erdő van, és semmi más. A hold magasan járt, és megvilágította az erdő sötétjét. Fogalmam sincs, hogy miért, de folyni kezdtek a könnyeim. Valahogy ki kell magamból adnom a fájdalmat. Nem azért sírok, mert bánt, hogy Nick egy szót sem szólt amikor elmondtam neki, hogy szeretem. Azért sírok, mert végre megtettem. Nem bántam meg, de furcsán jó érzés volt elmondani. Willnek igaza volt. Csak így kezdhetek új életet.
- Nem hittem, hogy eljössz. – erre a hangra felkaptam a fejem. Nick állt mellettem zsebre tett kézzel. Gyorsan elfordultam, és letöröltem a könnyeimet, majd vissza felé.
- Én sem. – suttogtam halkan. Nick elmosolyodott, majd a kezét nyújtotta.
- Szabad? – elakadt a lélegzetem
- A bál bent van, és nem itt. – megvonta a vállát
- A bál ott van nekem, ahol te. – nem tudtam mit mondani. Mint egy holtkóros úgy csúsztattam a kezem az övébe. Gyengéden felhúzott. Átkarolta a derekamat, én pedig egyik kezem a vállára tettem, míg a másikat még mindig fogta. Táncolni kezdtünk, de nem a benti zenére. Mintha egy sajátos zene lenne a fejünkben amit csak mi hallhatunk, és senki más. Nem engedtük el egymás tekintetét. Haját kiengedve hagyta, és úgy omlott a vállára, mint egy palást.
- Miért vagy itt? – kérdeztem halkan
- Azért, hogy táncoljak veled. – nevetett fel halkan.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam. – elkomolyodott. Még soha nem táncoltunk együtt, de nem is a tánc volt itt a lényeg. Együtt voltunk, egymásnak lapulva, és ha nem tart meg, szerintem összeesek annyira hihetetlen volt ez az egész.
- Igazad van. Látni akartalak. Gyönyörű vagy ma este. – nyeltem egy nagyot
- Köszönöm. De Veronica is… gyönyörű. Miért nem vele vagy?
- Mert rájöttem valamire…
- Mire? – vontam föl a szemöldököm
- Te… mikor jöttél rá, hogy….
- Hogy szeretlek? – kérdeztem halkan, mire bólintott
- Amikor elkezdődött a gimi, majd a szüleim meghaltak. Te voltál az egyetlen ember aki megértett engem, és megbeszélhettem veled minden gondomat. De… mivel tudtam, hogy te nem úgy vagy ezzel mint én, ezért nem mondtam el. Minden nap gyönyörködtem benned, és titokban arról álmodoztam, hogy egyszer együtt lehetünk. Persze tudtam, hogy ez soha nem fog megtörténni, de… jó volt álmodozni. Aztán jöttél Veronicával, és hogy hozzalak össze vele. Ezt még elviseltem, de csak nagy nehezen. Aztán… megláttam, hogy… csókolóztok, és nem bírtam tovább. Nem tudtam utána a szemedbe nézni. Most viszont… Will ráébresztett arra, hogy ha magam mögött akarom hagyni a gondokat, mielőtt elmegyek, akkor el kell mondanom neked az igazat. – Nick megállt, ezzel megszakítva a táncot. Felemelte a kezét, és gyengéden végig simított az arcomon.
- A mai napig… azt hittem, hogy tudom kit szeretek. De… minden megváltozott azzal, hogy elmondtad, mit érzel. – megrázta a fejét – Tudom, hogy Veronica féltékennyé akarta tenni Jeremyt, és azért jött velem össze…
- Nick, én…
- Hagy fejezzem be kérlek! – elhallgattam - Elvakított, hogy jól néz ki, és nagyon népszerű. Tudod, hogy nem vagyok valami népszerűség hajhász. De… most jöttem rá, hogy van ami még ennél is fontosabb. Te mindig mellettem voltál. Jóban, rosszban, örömben, bánatban. Mindig számíthattam rád, ahogy te is rám. Csak most döbbentem rá, hogy kiért dobog a szívem. – egy pillanatra még levegőt, és elfelejtettem venni. – Érted Kate! Te vagy a legjobb dolog az életemben, és még csak értettem meg. – megbánás csillogott a szemében. Visszafojtottam a könnyeimet.
- Ezt én mondhatnám inkább. – mosolyogtam, amit ő viszonzott. Már épp megcsókoltuk volna egymást mikor hirtelen elfogott az émelygés. Hallottam, ahogy mögöttem megreccsen egy ág, mire odanéztem. Kevin lépett ki az erdőből. Csak egy farmernadrág volt rajta, és semmi más. Felnéztem a világító teliholdra. Nyeltem egy nagyot.
- Itt az idő Kate! – hallottam meg Kevin hangját. Nagy nehezen biccentettem, majd Nickhez fordultam.
- Sajnálom, de… mennem kell.
- Micsoda? De hát… - az ajkára tettem a mutató ujjamat.
- Holnap találkozunk. – adtam egy puszit az arcára, majd Kevinhez rohantam. Nem néztem hátra. Félek, akkor itt maradnék.
Mikor beértünk az erdő sűrűjébe, levettem a magas sarkú cipőt, és inkább a kezemben vittem. Ami ez után jön, ahhoz nem kell cipő.
– Sajnálom, hogy a múltkor bunkó voltam veled. – Kevin elmosolyodott
- Semmi baj. Megértelek. Régen én is így voltam, ezzel a… vérfarkas dologgal. Émelyegsz már? – bólintottam
- Igen. Mint minden telihold előtt.- mosolyodtam el fanyarul
- Attól, hogy elmész a telihold elől nem tudsz elmenekülni. – sóhajtottam
- Tudom. Még szerencse, hogy csak egy hónapban egyszer kell elviselnem.
- Ezzel én is így vagyok. – egymásra vigyorogtunk.
Kevin a Missoulai vérfarkas klán alfája. Hat éve jelentkeztek az első tünetek nálam. Ingerlékeny voltam, és hamar elvesztettem a fejem. Valamint egyfolytában émelyegtem a telihold előtt. Aztán két nappal az első átváltozásom előtt Kevin, és Will elmondtak mindent. A vérfarkas gén egy örökletes dolog. Apa is vérfarkas volt, mi pedig Willel mind a ketten megkaptuk ezt az „adományt”. Az az egy gond van ezzel, hogy nem vagyok halhatatlan. Ugyanúgy megöregedek, és meghalok egyszer. Csal éppen… minden hónapban egyszer kiszőrösödök. Hát nem nagyszerű?! Többek között e-miatt is szeretnék elmenni innen. Igaz, hogy nem menekülhetek a hold elől, de… itt se jobb nekem. Bár… most, hogy Nick, és én… Ez az egyetlen dolog, amit nem mondtam még el neki, és nem is fogok. Nem tudnék úgy élni, hogy ő fél tőlem. Ennél szörnyebb dolgot el sem tudok képzelni.
Kiértünk egy tisztásra, ahol ott volt az egész falka. Will mosolyogva nyújtott át nekem egy használt mackót, és egy bő pólót.
- Nem akarom, hogy kárba vesszen a szép ruhád. – elvigyorodtam. Kerestem egy bokrot magamnak, és szélsebesen átöltöztem. Hát igen, ez is egy farkasos dolog. Nagyon gyors tudok lenni, és erős, ha akarok. De nem nagyon szoktam ezeket a „képességeket” használni, mert az embereknek feltűnne. Mondjuk egész jól titkolja az egész falka, hogy mik is valójában. Ledobtam a bokor mellé az estéjit. Majd ha vége van hazaviszem. Egy egész estét vérfarkas alakban kell töltenem. Amikor reggel eltűnik a hold, akkor végre visszaváltozhatok. Azért szoktam valami használt ruhát felvenni, mert miközben átváltozok a ruha szétszakad rajtam. Valaki már eleve ruhát sem vesz fel, de én szégyenlős vagyok ennyi ember előtt. Nem sok lány van a falkában. Maximum négy-öt. – Jól vagy? – kérdezte Will, mikor visszaértem
- Igen. Most már jól. – mosolyogtam rá, de ez a mosoly nem tartott sokáig, mert érzékeny hallásommal meghallottam, hogy valaki a tisztás felé közeledik. A szagából ítélve, pedig pontosan tudom, hogy ki. – Jaj, ne! – a többiek is észrevették, hogy valaki jön. Hirtelen Nick jött elő az erdő sötétjéből. Amikor meglátott elkerekedett a szeme. – Nick! Jobb lenne ha haza mennél, vagy vissza a bálra. – nem akartam közelebb menni. Az idő egyre csak közeledik, és nem vagyok magamban biztos. Ha átváltozok, akkor elvesztem egy részemet, és nem tudom kontrolálni magam. Ezért is szoktunk együtt lenni, ha átváltozunk. Így megvédhetjük egymást attól, hogy olyat tegyünk, amit később megbánunk.
- Mi folyik itt Kate? - felém közeledett, mire felemeltem tiltakozóan a kezem
- Ne! Ne gyere közelebb! – nem hallgatott rám, és ez a baj. Hirtelen éles fájdalmat éreztem a halántékomban, mire felsikoltottam.
- Mi… mi baja van? – hallottam meg Nick hangját, de nem tudtam válaszolni. Az émelygés egyre csak erősödött, én pedig a földre rogytam.
- Átváltozik. – közölte halkan Kevin. Nem tudom, hogy Nick válaszolt-e erre valamit, mert nem hallottam. A testem egyre forróbb lett, és túl kicsinek éreztem a saját bőrömet. Éreztem ahogy megnyúlnak az izmaim, és minden érzékem élesedik. Magzatpózba gömbölyödtem, és lehunytam a szemem. A ruhám szétszakadt, és a helyét szőr vette át. Hirtelen kipattantak a szemeim, és felnéztem a holdra. Hangos vonyítás kíséretében befejeztem az átváltozást. Láttam ahogy Nick elborzadva néz rám. Felé léptem, de nem azért, hogy bántsam. Nem tudnám bántani. Ebben biztos vagyok. Remegve lépett párat hátra, majd elrohant az erdőbe.
- Ne! – a hangom mély lett, de még mindig az enyém volt. Csak egy másik testben. Kevin még nem változott át.
- Hagyd elmenni. – mondta halkan, majd ott hagyott. Nem bírtam tovább velük lenni. A hegyek felé vettem az irányt, hogy ott töltsem el, ezt a szörnyű éjszakát.
Amikor reggel felébredtem már az ágyamban voltam. Valószínűleg Will hazahozott miután visszaváltoztam. Egy fehér köntös volt rajtam. Legalább figyelt, hogy ne legyek meztelen. Ne felestem el megköszönni neki! Nem sok mindenre emlékszem a végéből, de az eleje tisztán él bennem. Nick arca, ahogy elborzad tőlem. Pontosan ettől féltem. Hogy rettegni fog tőlem. Most csak még jobban utálom magam e-miatt mint eddig.
Kimentem a fürdőbe zuhanyozni. Próbáltam minél tovább húzni a fürdőszobai teendőimet, de még így is hamar végeztem. Szombat van, szóval ma egész nap nincs semmi programom. De jó! Ha csak az önmarcangolást nem vesszük programnak. Kinyitottam a szekrényemet, hogy felöltözzek, de az üres volt. Végül leesett, hogy a táskába már bepakoltam minden ruhámat. Lehet, hogy mégis lesz mára programom. Összeszedni a maradék holmimat. Már tényleg semmi nincs ami idekötni. Letúrtam a csomag mélyére, míg megtaláltam a kedvenc farmeremet. Ledobtam az íróasztalomra, és kerestem valami fölsőt, de a nagy forgolódásban levertem az asztalomról valamit. Leguggoltam, és felvettem a képet. Engem, és Nicket ábrázolt télen egy hatalmas fatörzs mellett. Mind a ketten a törzset öleltük át, és a kamerába mosolyogtunk. Hát igen, ekkor még minden szép volt. A táskára néztem, majd a képre, és ezt a mozdulatsort még vagy ezerszer megtettem, majd sóhajtottam. Van még egy programom mára.
Mikor elértem a Bower család házához, felgyorsult a szívverésem. Nagy nehezen sikerült megnyomnom a csöngőt. Azt hittem, hogy nem jön ki senki. Ennyire félne tőlem? Nem, az kizárt, az… nem lehet. Vagy mégis? Percekig álltam, és csak vártam. Végül Nick ajtót nyitott. Megnyugodtam, hogy amint meglátott nem futott el félelmében.
- Szia! – mondtam halkan
- Szia! – becsukta az ajtót, és kívülről neki dőlt
- Beszélnünk kell. Ami este tör…
- Nem hittem a szememnek. Azt hittem, hogy már mindent tudok rólad. Erre… kiderül, hogy… hogy vérfarkas vagy?! Ez annyira hihetetlen. – rázta meg a fejét
- Igen, az. De meglehet szokni. Legalábbis én már megszoktam.- Vontam meg a vállam – Sajnálom, hogy megijesztettelek, de jobb, hogy tudod. Legalább már nem kell tovább titkolnom. De… nem kell félned. Már nem kell tovább elviselned a közelségemet. Még ma elmegyek.
- Elmész? – kérdezte halkan, mire bólintottam
- Igen. Már nincs miért maradnom. Mindent lezártam már, csak…
- Csak engem nem, igaz? – mosolyodott el halványan. Lehajtottam a fejem.
- Amikor tegnap… táncoltunk, és azt mondtad… azt mondtad, hogy értem dobog a szíved. Ha igaz amit mondtál, akkor… ezzel a szörnyeteggel együtt kell szeretned. – suttogtam, és már a szemébe néztem. Fájdalmas az arcot vágott.
- Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá…
- Megértem. – mondtam könnyes szemmel. – Én sem tudnék egy szörnyeteget szeretni. De ma reggel… megbékéltem azzal ami vagyok. Tudom, hogy nem menekülhetek ez elől, és már nem is akarok. Beszéltem Willel, és azt mondta, hogy benne lenne, hogy velem együtt költözik, ha akarom.
- Szóval nem egyedül mész. – ez nem kérdés volt, de azért válaszoltam rá
- Nem. – lehajtotta a fejét. Beharaptam az alsóajkamat. Annyira megölelném búcsúzóul, de nem tudom, hogy hogyan reagálna rá. Így maradtam a hagyományos útnál. Kinyújtottam felé a jobb kezemet. Furcsán méregette. Végül megfogta, és megkönnyebbültem, hogy nem iszonyodik az érintésemtől. – Vigyázz magadra! – mondtam elhaló hangon, majd hátatfordítottam neki, és elindultam hazafelé.
Lehunytam a szemem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem sok sikerrel. Aztán meghallottam, ahogy valaki utánam fut. Megtorpantam, és megfordultam.
- Nick? Te meg… - nem hagyta, hogy befejezzem. Szenvedélyesen megcsókolt. Azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Pontosan ilyennek képzeltem a csókját. Édesnek, és puhának. Mikor szétváltunk fülig ért a szám, de neki is.
- Nem érdekel, hogy mi vagy. Kellesz nekem. Mindennél, és mindenkinél jobban vágyok rád. És ha ehhez el kell viselnem, hogy egy hónapban egyszer kiszőrösödsz, hát… rendben. Elviselem. Csak maradj itt! Maradj velem! – felnevettem, és már nem a bánattól, hanem a boldogságtól sírtam.
- Szeretlek. – suttogtam
- Én is téged. – földöntúli öröm járt át, ahogy még egyszer megcsókolt. Megállt az idő, és csak mi ketten léteztünk.
Most már van miért itt maradnom. Elfogadtam, hogy mi vagyok. Nem tehetek ellene semmit, és már nem is akarok. Ez vagyok én. Kate White, egy vérfarkas, aki a világ legdögösebb pasijával jár. Kell ennél több?!

Silver Moon 23. fejezet

23. fejezet

Amikor magamhoz tértem tipikus kórházi szag csapta meg az orromat. Éreztem, hogy valaki fogja a kezem, és a hőmérsékletből ítélve tudom is, hogy ki az. Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Tényleg egy kórteremben voltam. Infúziós cső volt a kezemben, és jól gondoltam, hogy Edward van mellettem. A fejem sajgott, de legalább hangokat nem hallottam már. Ez is valami. Megpróbáltam felülni, de Edward visszanyomott.
- Pihenj, és ne mozogj! – utasított halkan, mire én sóhajtottam, de nem mozdultam
- Mi történt? – kérdeztem mikor megtaláltam a hangom.
- Leesett a vércukrod, mert nem ettél semmit. Ebből is látszik, hogy soha nem hallgatsz rám. – rázta meg a fejét – Nagyobb bajod is lehetett volna ha…
- Hallottad te is a hangokat? – vágtam bele a szavába, mire értetlenül nézett rám. Nem őrülhettem meg! Az nem lehet!
- Milyen hangokat? – sóhajtottam
- Azért rohantam ki az osztályból, mert hangokat hallottam. Valaki a nevemet mondta, de nem volt ott senki. Nem igaz, hogy te nem hallottad! – ráztam meg a fejem. Edward közelebb húzódott hozzám, és mélyen a szemembe nézett.
- Jane, nem volt ott senki, és nem szólított senki a neveden! Csak azért képzelted, mert leesett a vércukrod.
- Szóval megőrültem? – kérdeztem halkan
- Nem ezt mondtam. Sok stressz ért mostanában, de hamarosan minden rendbe jön elkapjuk azt aki az életedre tör. Ne aggódj! – ne aggódjak?! Mégis, hogy kérhet ilyet? Lehet, hogy túlreagálom a dolgokat, de… nem tudok megnyugodni. Rettenetesen félek, és nem tudom, hogy mi lesz velem. Vagy inkább velünk. Nem élhetek örökre egy szerelmi háromszögben. Mi van ha mind a ketten meghalnak miattam? Akkor, hogy lesz tovább? Nem engedhetem ezt meg. Ha előbb találom meg én azt a vámpírt, akkor megmenekülhetnek. Ami velem történik az pedig, nem számít. Ők élni fognak, és ez a lényeg. Ha tényleg megőrültem, akkor még jobban is fognak járni, ha meghalok. Edward végigsimított az arcomon, és lágyan megcsókolt. – Nem esik bántódásod! – suttogta, pár centire az ajkamtól.
- Ebben igaza van! – az ajtó felé fordultam, ahol Jake állt. Egy farmer, és egy fekete izompóló volt rajta. Lassan az ágyamhoz sétált, mire Edward eltávolodott tőlem, és Jacobot kezdte pásztázni. – Jól vagy? – ült le a másik oldalamra. Bólintottam bár nem voltam benne biztos, hogy jól vagyok-e.
- Már igen. Csak… elájultam. Semmi komoly. Túlélem. – erőltettem mosolyt arcomra. Jacob tekintete Edwardra villant.
- Nem úgy volt, hogy vigyáztok rá? Így, hogy bízzuk rátok?
- Nem erőltethetem le a torkán az ételt. Próbáltam rá hatni, de nem sikerült. – farkasszemet néztek, és én két tűz közé kerültem. Életem két pasija egy szobában, és miattam veszekszenek. Remek.
- Elég legyen! Van nagyobb problémánk is, mint hogy elájultam. Holnap már kiengednek, és minden megy tovább. Inkább a vámpír miatt aggódjatok, és ne egy ilyen csekélység miatt! Könyörgök! Legalább az én kedvemért! – néztem rájuk, mereven. Edward sóhajtva rám nézett
- Igaza van. Most van más dolgunk is.
- Ha ennek vége, akkor megbeszélünk mindent. Igaz Jane? – nézett rám Jacob, mire elfogyott minden levegőm. Bólintottam, mert nem voltam biztos a hangomban. – Később találkozunk! – hajolt közelebb, és megcsókolt. Ez eléggé ledöbbentett főleg, mert Edward is a szobában tartózkodik, de ha nem viszonzom rossz vége lesz. Amikor vége lett a csóknak Jacob felegyenesedett, és egy gyűlölködő pillantást vetett a balomon ülő vámpírra. Majd elhagyta a kórtermet. Sóhajtottam.
- Sajnálom. Nem akartam, hogy látnok kelljen.
- Tudod, hogy szeretlek Jane, de… ez még nekem is sok kezd lenni. Mindenemet feladnám érted. De még te sem tudod, hogy mit akarsz. Akkor én honnan tudnám, hogy van esélyem nálad? – nagyon jó kérdés
- Nem tudom, hogy mit érzek Edward. Érts meg! Én… próbálom kisilabizálni, hogy ki kell nekem, de nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy az egyikőtök az enyém, míg a másikótok már nem. Nincs rosszabb érzés ennél. Ez…patthelyzet. Tudom, hogy választanom kell, mert ezt nem sokáig bírjátok, és én sem. De gondolkoznom kell, hogy ki az aki az életem része lesz, és kit fogok örökre elfelejteni. Ezt még… át kell gondolnom. Sajnálom. Tényleg, de… csak egy kis időt kérek még. Ha ennek vége, választok, és az már biztos döntés lesz. Addig pedig kerülöm az ilyen helyzeteket. Megígérem! – Edward összevonta a szemöldökét, és maga elé meredt. Mit mondhatnék még? Sajnálom, hogy szeretlek, vagy inkább azt sajnálom, hogy nem tudlak elfelejteni? Egyik sem valami kellemes. Nem tudok mit mondani ha még én sem tudom ezekre a választ. Megfogtam a kezét, mire rám nézett. – Nem kell örökre várnod rám! Nem akarom elvenni tőled az öröklétedet! Addig úgy sem élek. – a tekintete ellágyult
- Bármeddig várok rád. Nagyon jól tudod. – szűzies csókot lehelt az ajkamra. – Szólok az orvosnak, hogy felébredtél! – mondta halkan, majd ő is kiment. Nagyszerű, ezt is jól megcsináltam!

Este tíz körül járt, mikor megint meghallottam a hangokat.
- Jane! – lassan felültem az ágyban. Edward vadászni ment, de azt mondta siet vissza. Egyedül voltam a sötét kórteremben. A szívem megint a torkomban dobogott, de nem láttam senkit. – Jane! Elkaplak! – körbe néztem a kis szobában. Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Hangos kacaj szelte át a csöndet, mire az ajtó felé fordultam. Egy csuklyás árny volt ott. – Jane! Ne fél! Nem fog fájni! – suttogta ördögien, és felém siklott. Az arcát nem tudtam kivenni megint. Amikor hozzámért hangos sikoly hagyta el a torkom, de ő csak kacagott, és lecsapott a nyakamra.
Azonnal kipattantak a szemeim, és felültem az ágyamban.
- Edward! – néztem körül, mire egy hideg kéz ért hirtelen hozzám. Halkan sikoltottam
- Csak én vagyok, nyugi! Rosszat álmodtál igaz? – simított végig az arcomon. Verejtékben úsztam, és a szívem majd kiugrott. Csak bólintani tudtam. – Húzódj arrébb! – kérlelt halkan, majd becsusszant mellém az ágyba, és a mellkasára hajtotta a fejemet.
- Annyira szörnyű volt Edward! Nem voltál velem, és sötét volt… - sírtam a mellkasába, mire csitítani kezdett
- Semmi baj. Csak álom volt. Nem bánthat téged. – bár én is ilyen biztos lennék ebben!

Silver Moon 22. fejezet

22. fejezet

Az ágyamon ültem, és átfontam a felhúzott térdeimet. Bámultam a nagy semmibe, és fogalmam sem volt, hogy most mi van. Nagyjából érzékeltem a külvilágot, de nem érdekelt. Mindenki kiabált, ordítozott, valaki halkan próbálta nyugtatni őket. Nem foglalkoztak velem. Én pedig nem foglalkoztam velük. Nem éreztem semmit. Üres voltam. Még sírni sem volt erőm. Egyszerűen… mindennek vége szakadt bennem. Mintha elvágták volna bennem a főkapcsolót. Tudja a nevem! Tudja, hogy hol lakok! Hogy ki vagyok! Tudja, hogy kik az életem értelmei! Miattam fognak meghalni. Mindenki miattam fog meghalni, és nem tudom, hogy mit tegyek. Nem tudom ki ő, vagy mit akar. Csak azt tudom, hogy meg akar ölni.
- Jane! – valaki megérintette a vállam, mire én összerándultam, és ránéztem. Jacob, szomorú tekintettel nézett, de legbelül őrjöngött. Próbáltam összeszedni magam. Könnyek csorogtak le az arcomon. Végre egy emberi reakció. Átölelte a vállamat, én pedig a mellkasának dőltem. Sírtam. De, hogy miért… Jacob miatt, vagy Edward miatt? Vagy azért, mert valaki meg akar ölni? Nem tudom. Lehet, hogy mindhárom.

Fogalmam sincs, hogy mikor aludtam el, de amikor kinyitottam szemem, fényes nappal volt. A torkom égett, de legalább nem voltam egyedül. Jacob, mellkasán feküdtem. Vettem egy mély levegőt.
- Jól vagy? – kérdezte halkan.
- Mondjuk. – simogatni kezdte a hátam. – Ma mennem kell suliba! – suttogtam halkan
- Nem mehetsz. Nem lenne biztonságos.
- Akkor is muszáj mennem. Le akarok idén érettségizni, és ahhoz el kell mennem a suliba. – nem válaszolt, de megmerevedett alattam. Magamhoz szorítottam. – Ne aggódj! Ott van… Edward, és ő majd megvéd. – még mindig nem mondott semmit. Felemelkedtem, hogy ránézhessek. – Tudod jól, hogy meg tud védeni. – összehúzta a szemöldökét, az ajka pedig keskeny vonallá préselődött. – Igazam van. Te is tudod. – próbálkoztam ismét. Sóhajtott.
- Beszélnem kell Samel. – állt fel végül, de én megfogtam a karját. Feltornáztam magam az ágyról, és megcsókoltam. A homlokát az enyémnek döntötte. – Szeretlek. – suttogta, majd kiment a szobámból. Próbáltam összeszedni ami még megmaradt belőlem. Beálltam a zuhany alá, de nem érzékeltem a külvilágot. Mindent úgy csináltam mint egy robot.
Amikor végre mindennel végeztem a földszintre siettem. Furcsán csönd volt, és ez zavart. A konyhában Emily sütögetett valamit. Sam, és a többiek pedig az asztalnál beszéltek, de túl gyorsan, és túl halkan, ahhoz, hogy értsem. Nem is nagyon figyeltem rájuk. Paul megfogta a kezem, és fél pillanatra rám mosolygott. Halványan viszonoztam a gesztust. Emily süteményeket tett éppen egy nagy tálba. Megálltam mellette, mire rám nézett.
- Jól vagy? – kérdezte komolyan, mire bólintottam
- Már jobban vagyok.
- Enned kéne valamit! – mutatott a sütire, mire én megráztam a fejem.
- Nem, köszönöm. Majd a suliban eszek. – adtam egy puszit az arcára, majd kifelé indultam, de egy hang megállított.
- Hát te hova mész? – kérdezte Sam, mire megfordultam
- Suliba.
- Jacob, veled megy. – mielőtt mondhattam volna valamit, Jake karon fogott, és a kocsihoz húzott. Nem ellenkeztem. Nincs értelme, és én is jobban érzem magam a közelében. Természetesen ő vezetett. Nincs ahhoz erőm, hogy most vezessek. Még a végén nekimennénk egy fának. Ő túlélne, de én biztos nem.
Nem szólaltam meg az út alatt. Jobb volt csendes magányomban. Jake, néha aggodalmasan méregetett a szeme sarkából, de egy szót sem szólt.
Végül leparkolt a suli előtt, de nem szálltam ki.
- Nem kell félned. Valaki farkas alakban mindig a közelben lesz, és… a Cullenek is itt vannak. – szűrte a fogain keresztül. Bólintottam. Már épp kiszálltam volna, mikor Jacob visszahúzott, és búcsúzóul megcsókolt. – Vigyázz magadra! Sietek érted! – suttogta, mire én halványan elmosolyodtam. Kimásztam a kocsiból, és megvártam, amíg elhajt. Pár másodpercig behunytam a szemem, majd megfordultam, de beleütköztem egy jéghideg testbe. A szívem majd kiugrott a helyéről.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek. – nézett rám bűnbánóan Edward, de én csak a fejemet ráztam.
- Semmi baj. Én vagyok paranoiás mostanában- szorosan öleltem magamhoz. A derekamra kulcsolta a kezeit. – Hiányoztál!
- Te is nekem.
- Hallottál a hívásról? – kérdeztem halkan
- Igen. Beszéltem Samel, reggel. Megkért, hogy vigyázzak rád. Bár erre kérni se kellene. Mindannyian vigyázunk rád! Nem fog bajod esni!
- Ebben nem lehetsz ilyen biztos! – mondtam halkan
- Nem hagyom, hogy bajod essen, és Jacob sem. – mély levegőt vettem. Edward, közelebb hajolt, és megcsókolt. Na tessék! Az előbb Jacobbal smárolok, most meg Edwarddal. Nem vagyok egy ribanc ugye? Eltávolodtam tőle, ő pedig rám mosolygott. Erőltetve, de sikerült viszonoznom. Kéz a kézben mentünk a suli felé, és tényleg úgy éreztem magam, mint egy ringyó. Kit is szeretek most? Jacobot, vagy Edwardot? Most melyik? Nem elég nekem egy gyilkos, még itt vannak ők is. Erről eszembe jutott valami.
- Tudja, hogy ti kik vagytok. Azt mondta, hogy üdvözöl titeket. – komorult el a hangom
- Kikre gondolsz? – vonta föl a szemöldökét
- Rád, és Jacobra. Ha engem nem öl meg, akkor majd titeket. Ezt én nem akarom. Nem hallhattok meg miattam. – ráztam meg a fejem. Edward sóhajtott.
- Érted bármire képesek vagyunk.
- Épp ettől félek. – suttogtam halkan. Rám villant a tekintete, de nem mondott semmit.

Az egész napom kész káosz volt. Nem is voltam az órákon lélekben, csak testben. Edwardnak, vagy Alicenek kellett felébresztenie, ha a tanár mondott nekem valamit. Úgy jártam, mint egy élőhalott.
Az ebédlőben Edward hozott nekem enni, de én csak a fejemet ráztam.
- Muszáj enned valamit. – kérlelt Edward
- Nem vagyok éhes. Egy falat se menne le a torkomon. – felsóhajtott, és nem erőltette. De láttam az aggodalmas tekintetet, amit ma már Jacobnál is tapasztaltam. Nem vettem figyelembe, inkább mentem biológiára. Régen örültem ha Edward ült mellettem, de ma nem is figyeltem rá.
- Jane! – valaki a nevemet suttogta, mire rá néztem.
- Szóltál? – kérdeztem halkan, hogy a tanár ne hallja. Edward összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét.
- Mi a baj? – nem válaszoltam, inkább visszafordultam
- Jane! – idegesen néztem körbe a teremben. Edward nem értette, hogy mi van, de azt igen, hogy valami történik. Mély levegőt vettem.
- Jane! – ez már a tanár volt. – Jól vagy? – pár másodpercig küszködtem a hangommal.
- Nem… igazán. Kicsit szédülök. Kimehetek a mosdóba? – tényleg szédültem egy kicsit. Úgyhogy nem hazudtam.
- Persze menj csak. – kikecmeregtem a teremből, de éreztem a hátamban Edward pillantását. Ahogy a kihalt folyosóra értem, ideges lettem. Nem volt ott rajtam kívül senki, de…
- Jane! – már megint valaki a nevemen szólított. Körbenéztem, de nem láttam senkit. A folyosó forgott, én pedig csak álltam ott, torkomban dobogó szívvel. – Elkaplak Jane! – sikítani akartam, de nem tudtam. Émelyegtem, és a hangok erősödtek. – Jane! Jane! Jane! – a fülemre szorítottam a kezem hátha elmúlik, de nem. Éreztem, ahogy a világ felfordul, és elnyel a sötétség.

Új blog!!!! :)

Sziasztok!

Remélem tetszik az új fejezet, és várom a véleményeket. ;) De most nem ezért "jöttem". A Bétámmal, Dettyvel úgy döntöttünk, hogy indítunk egy közös blogot a saját történetünkkel. Még csak egy kis Prológus van fent, de ha van kedvetek nézzetek be, és véleményezzétek! :) Előre is köszönjük!
http://vilagokharca.blogspot.com/

puszi
Niky

Silver Moon 21. fejezet

21. fejezet

Apa vitt az ölében, hogy ne kelljen senkinek sem lassítania miattam. Mindenki farkas alakban volt, kivéve ő. Nem beszéltem, nem csináltam semmit. Csak mozdulatlanul karoltam át a nyakát, és Edwardra gondoltam. Biztos vagyok benne, hogy kockára fogja tenni az életét ha kell. Ha meghal az miattam lesz. Fogalmunk sincs, hogy ki a titokzatos idegen, de nem a családomat, vagy a Culleneket akarja. Engem akar, és bár fogalmam sincs, hogy ki ő, vagy mit akar… abban biztos vagyok, hogy nem a jó szándék vezérli. Észre sem vettem, hogy álmos vagyok, míg apa forró ölelésében el nem aludtam. Érzékeltem, hogy megállunk, és ismerős terepre érünk, de nem nyitottam ki a szemem.
- Jól van? – fogalmam sincs, hogy álom volt-e, de a nővérem hangját hallottam meg magam mellett. Apa lefektetett valami puhára, majd betakart.
- Ahhoz képest, hogy meg akarja valami vérszívó ölni, igen. Jól van.
- Ha megtalálom azt a szemetet, kicsinálom. – ez Jacob volt. Biztos, hogy csak álmodok.
- Nyugalom. Mindannyian meg akarjuk találni azt, aki rátámadt. – még éreztem, hogy valaki végigsimít az arcomon, majd elnyelt a sötétség.

Sötét volt, nagyon sötét. Én pedig egyedül voltam, egy kis tisztás közepén. A szívem a torkomban dobogott, és nem láttam semmit. A hold megvilágított valamit az erdőből, de nem sokat segített. Féltem, nem is, inkább…rettegtem, és nem tudtam, hogy mitől, vagy kitől. Csak azt tudtam, hogy ha életben akarok maradni, akkor futnom kell. De… nem ment. Mintha a lábam a földbegyökerezett volna. Teljesen pánikba estem, pedig nem volt miért. Éreztem, hogy valaki bámul az erdőből, de nem tudtam kivenni az alakját. Erőt kellett vennem magamon még ahhoz is, hogy levegőt vegyek. Hirtelen éles kacaj hasított a hideg levegő. Összerezzentem, és a hang irányába fordultam. Egy magas férfi lépett ki az erdő sötétjéből. Nyeltem egy nagyot, és megtaláltam a lábaimat végre. Hátrafelé kezdtem hátrálni, de ő csak ördögien mosolygott. Kilépett az árnyékok takarásából, de egy csuklya volt a fején, így semmit nem láttam az arcából. Csak a szája látszott, és hófehér foga ahogy vicsorog rám. Még pislogni se volt időm, és már a hátam mögött volt. Mint legutóbb is. Nem vagyok benne biztos, hogy ez ugyanaz aki a való életben is megtámadott, de… jelen pillanatban abban sem vagyok biztos, hogy csak álmodok.
- Megmondtam, hogy visszajövök érted. – suttogta a fülembe, majd belém mélyesztette a fogát. Sikítást hallottam. A saját sikításomat.

Arra ébredtem, hogy valaki a nevemen szólít, és finoman a vállamat rázza.
- Jane! Jane, ébredj fel! – kipattantak a szemeim, és a sikításom is abbamaradt. Az ágyamban feküdtem, és úsztam a verejtékben. Jake, volt aki felébresztett.
- Jacob… - suttogtam, majd sírni kezdtem. Átölelte a vállamat, és a csupasz mellkasára húzott. A könnyeim pedig csak folytak megállás nélkül. A félelem újult erővel csapott le rám. Jól esett Jake karjaiban lenni. Mintha hazaérkeztem volna. De egy jéghideg ölelés is hiányzik. Mikor nagyjából sikerült megnyugodnom, eltávolodtam tőle, és az ágytámlának dőlve felültem. Vettem pár mély levegőt, és letöröltem a könnyeimet. Jacob az ágyam szélén ült, és engem nézett. Láttam benne a vágyakozást, hogy megérintsen, mégsem tett semmit. – Nem kell itt lenned! – suttogtam, és lerúgtam magamról a takarót. A ruhám csurom víz, de ráérek átöltözni. Kint már sötét volt. Meddig aludhattam?
- Tudom.
- Akkor mégis miért vagy itt? – ráztam meg a fejem
- Mert… aggódok érted. – ez meglepett
- Azt hittem gyűlölsz engem. – fájdalmasan rám mosolygott
- El tudod képzelni, hogy milyen nehéz haragudnom rád? Mintha tüzes vasat szorítanék a szívemhez. Annyira hiányzol Jane! Annyira vágyom rád. Bármit megadnék érte, hogy minden olyan legyen mint régen. – összeszorult a torkom
- Én is, de… te is tudod, hogy már semmi nem lesz olyan mint régen.
- Tudom, és ez még jobban bánt. – szorította ökölbe a kezeit
- Azt… azt mondtad, hogy nem én vagyok a bevésődésed. Igazat mondtál? Megtaláltad már az… igazit? – már előre féltem a válaszától. Épp eléggé fáj, hogy elveszítettem. Azt már nem hiszem, hogy túlélném ha más karjaiban kötne ki. Az még nekem is sok lenne. Közelebb jött hozzám, és mélyen a szemembe nézett.
- Soha nem fogok senkit nálad jobban szeretni. Ezt jobb ha tudod. Régen te is ezt mondtad nekem, emlékszel? Most mégis egy vérszívó karjaiban kötöttél ki. Viszont az én szavam örök. Te vagy a bevésődésem. Úgy érzem, hogy csak veled lehet teljes. Mintha te lennél az én másik felem, ami nélkül meghalok. Szörnyű érzés, amikor reggelente nem érezlek a karjaimban, és tudom, hogy valaki más viszont igen. – könnyek gyűltek a szemembe
- Jake, én… - nem hagyta, hogy befejezzem. Ajkamra tapasztotta a száját, és lágyan megcsókolt. Nem tudtam, hogy hirtelen mit is tegyek, de végül viszonoztam a csókot. Egyre szenvedélyesebben csókolt, és nem bántam. Ebben a pillanatban fogalmam sincs, hogy mit is akarok. Edwardot, vagy Jacobot?! Biztos voltam, eddig magamban, hogy Edward az igazi. De… most, minden más lesz. Ez biztos.
Jake, fölém gördült, és a nyakamat kezdte csókolgatni. Erre még nem vagyok kész.
- Várj! Ne menjünk tovább! – nehéz volt eltolni magamtól, de meg kellett tennem. Felült, és értetlennek látszott.
- Nem akarod? – nyeltem egy nagyot
- De igen.
- Akkor? Mi az akadálya? – vonta meg a vállát
- Edward. Amikor ő… szóval… én… neki nemet mondtam, és nem lenne fair ha most meg veled… - összevissza dadogtam, és még magam sem tudtam, hogy mit akarok. Jake, gúnyosan felnevetett.
- Szóval a vérszívó miatt nem? – most már dühös volt
- Nem akarok az érzéseivel játszani.
- Inkább velem játszol? – szikrákat szórt a tekintete
- Én nem játszok veled. Egyszerűen csak… még nem döntöttem. Fogalmam sincs, hogy melyikkőtöket akarom, és most nem is tudok erre koncentrálni. Valaki meg akar ölni, és ha sikerül neki, akkor már nem is kell többet ezen aggódnom.
- Ha meghalsz, akkor én is utánad megyek. – eltátottam a szám
- Ne beszélj hülyeségeket! Attól, hogy nekem végem, még te élhetsz tovább.
- Lehet, hogy a vérszívód képes rá, de én nem. Te vagy a mindenem, és nem hagyom, hogy bárki elvegyen tőlem. Nem engedem, hogy bárki is bántson. Ha kell én halok meg inkább, minthogy te. – állt fel az ágyamról, és az ajtóhoz ment
- Hogy nyugodjak meg így? Hogyha tudom, hogy úgyis az életedet adod értem, pedig semmi okod rá. Nem érdemellek meg. – hajtottam le a fejem. Visszafordult felém.
- Lehet. De a szívnek nem lehet parancsolni. Ezt te tudhatnád a legjobban. – nem várta meg, hogy válaszoljak. Szó nélkül egyedül hagyott a szobában. Csak most vettem észre, hogy mennyire fázok a vizes ruháimban. Bevetettem magam a fürdőbe, és lezuhanyoztam jó forró vízzel. Az izmaim elernyedtek, én pedig élveztem a zsibbadtságot. Bár az egész napot átaludtam, fáradtnak éreztem magam. Felvettem a pizsamámat, és bedőltem az ágyamba. Nagyon remélem, hogy több ilyen rémálmom nem lesz. Már majdnem elaludtam, mikor megcsörrent a telefonom. Meg sem néztem, hogy ki az, csak fáradtan a fülemhez vettem.
- Haló?!
- Azt hiszed, hogy menekülhetsz előlem csak, mert őrséget állítasz? Vérfarkasok, és vámpírok együttese se tudna tőled távol tartani. – felismertem ezt hangot.
- Mit akarsz? Ki vagy te egyáltalán? – a hangom hisztérikusan csengett. Hallottam, ahogy valaki feldobog a lépcsőn.
- Majd megtudod. Nem is kell sokat várnod már rá, hogy megtudd. Üdvözlöm Edwardot, és Jacobot. – azzal le is tette. Kiszáradt a szám, és meg sem tudtam szólalni. Sam, csörtetett be a szobámba.
- Ő volt? – csak bólintani tudtam
- Tudja, hogy hol vagyok, és hogy ti őriztek. – könnyes tekintettel néztem fel rá – Meg fog ölni.

Silver Moon 20. fejezet

Sziasztok!

Ezt a fejezetet nem javította ki a Bétám, így előre is bocsi az esetleges hibákért. :)

puszi
Niky

20. fejezet

A szívem a torkomban dobogott, és fogalmam sem volt, hogy mi történik. A titokzatos idegen egyre szorosabban fogott. Nem tudtam megmozdulni. Honnan ismer egyáltalán? Még soha életemben nem találkoztam más vámpírokkal, csak a Cullenekkel. Zihálni kezdtem, és rúgkapálni.
- Ha nem izeg mozogsz nem fog nagyon fájni. – suttogta a fülembe, mire felsikoltottam. Csak remélni merem, hogy Edward meghallotta. Az idegen a számra szorította a kezét. – Még egy szó, és kitekerem a nyakadat. – ledermedtem. Meg sem mozdultam csak vártam a halált. Hirtelen mozgást hallottam, és kezdtem megkönnyebbülni. Mindjárt itt lesz Edward, és megment. Ne izgulj! Mindjárt itt lesz! Csak bírd még ki. A támadóm fölmordult, mikor észrevette, hogy nem vagyunk egyedül. – Visszajövök érted! – suttogta, majd az ütőeremre adott egy csókot. Mikor hirtelen elengedett összerogytam, és nem tudtam mit tenni. Sírni kezdtem, de most a félelemtől. Edward jelent meg mellettem Emmett, és Jasper kíséretében.
- Ti keressétek meg! Én hazaviszem! – hallottam metsző hangját. A két testvér elment, mi pedig egyedül maradtunk. Leguggolt mellém, és felsegített a földről. Mellkasára borultam, és csak sírtam
- Edward! Az hittem megöl. – zokogtam, ő pedig a hátamat simogatta
- Semmi baj. Már nem bánthat. Itt vagyok veled, és nem engedem, hogy a közeledbe mehessen még egyszer. – bólintottam, bár fel sem fogtam, hogy mit mond. Éreztem ahogy a karjaiba kap, majd hogy valami puha, és meleggel takar be. De nem láttam. A világ elsötétült körülöttem én pedig… elaludtam.
Fogalmam sincs, hogy mikor keltem fel. A nap már magasan járt. Csak egy álom volt?
- Edward? – kérdeztem félve, mire mellettem termett. A szobájában voltam a kanapéján, de bebugyoláltak egy meleg takaróba. Lerúgtam magamról, és a nyakába borultam. – Mond, hogy csak egy álom volt, és nem valóság! – kérleltem halkan. Nem kezdtem el bőgni, de nehéz volt visszatartani.
- Bárcsak azt mondhatnám. De… nem álom volt. Valóság. – még szorosabban öleltem meg.
- Azt mondta visszajön értem. – mondtam halkan, és kiszáradt a szám. – Nem tudom ki ez. Soha nem találkoztam rajtatok kívül más vámpírokkal. De nem láttam az arcát. Végig a hátam mögött volt, és nem tudtam ellenkezni. Visszajön értem! - ismételtem meg hisztérikusan
- Ssss… semmi baj. Nem jön ide. Nem engedem a közeledbe. Nem bánthat.
- Tudod kicsoda? – kérdeztem
- Nem. Mire odaértem már elment, és Emmették sem találtak rá. Nyoma veszett. Még a szagát is eltűntette. Nem tudjuk ki ő, vagy mit akar, de elintézzük. Aki neked fájdalmat okoz azt megölöm. – nyeltem egy nagyot, majd eltávolodtam egy kicsit tőle. Aranybarna szeme megnyugtatott. Lágyan megcsókoltam. Először lassan viszonozta, de később elmélyült a csókunk. Mikor vége lett sóvárogtam az ajkai után.
- Tegyél vámpírrá Edward! Akkor nem bánthat soha többet! – kérleltem halkan, mire elkomorodott
- Nem. Már megmondtam, hogy nem kérheted tőlem ezt. Bármit megteszek érted, de ezt nem. És különben sem kell e-miatt átváltoznod. Megvédünk.
- Nem védhettek meg mindig. Te is tudod.
- De igen. – felelte fogai között szűrve
- Nem akarod, hogy örökké veled legyek igaz? Ez a baj. – sütöttem le a szemem, mire Edward felemelte az állam
- Ilyet ne mondj! Minden vágyam, hogy örökre velem legyél, de nem lehetek ilyen önző. Nem foglak megölni. És ha ez még nem lenne elég. A családod soha nem bocsátana meg neked, hogy azzá váltál amitől a legjobban óvnak. – megvontam a vállam
- Már így is elveszítettem őket. Nem számít, hogy mennyire dühösek. Ennél jobban már nem lehetnek.
- Ebben tévedsz. – hitetlenkedve néztem rá. Már épp nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de hirtelen megmerevedett. Tudtam, hogy hall valamit amit én nem. Na ezért is kéne vámpírnak lennem. – Maradj itt! – mondta halkan, majd felállt, és kirohant az ajtón. Csak szeretnéd! Mondtam magamban, majd én is kimentem utána. Nem tehetek róla, a kíváncsiság az egyik rossz tulajdonságom. Nem volt a házban senki. Ez furcsa. Leszaladtam a lépcsőn. Ahogy megláttam a falkát, és előttük a Cullen családot elfogott a félelem. A lábam gyökeret vert a lépcső alján. Tudták, hogy ott vagyok, de nem fordultak felém. Nem lehetek ilyen gyáva. Nem, nem, és nem! Vettem egy mély levegőt, és kimentem a verandára. Edward elöl állt Carlisle mellett, így én is odaálltam. Nem farkas alakban jött a falka, és nem is az egész. Sam középen tornyosult, Jacob a jobb oldalán, Paul pedig a balon. Jacob mellett… apám cövekelt le.
- Mit keresel itt? Azt hittem hazamentél. – mondtam halkan. Edward megfogta a kezem, és gyengéden megszorította. Nem hagytam figyelmen kívül ahogy Jacob szeme szikrákat szór erre a mozdulatra.
- Még egy kicsit maradok. – felelte szűkszavúan az apám. Majdnem megint bőgni kezdtem. Nem utálhat ennyire. Carlisle végül megszólalt.
- Mi járatban erre? – kérdezte barátságosan, mire Paul felmordult. Sam halkan mormogott valamit neki, majd előrébb lépett egyet.
- Új vámpír van a területünkön. Szeretnénk tudni, hogy ki az.
- Azt mi is szeretnénk tudni. – felelte Carlisle, majd Edward folytatta
- Ma megtámadta Janet, és megakarta ölni. Nem tudjuk mi célból jött ide, de egy biztos. Nem olyan mint mi. – apa pár lépéssel közelebb jött hozzám
- Micsoda? Jól vagy? – bólintottam. Jó tudni, hogy azért még valamennyit számítok neki.
- Jól vagyok, csak… nagyon megrémültem. Ez minden. – nyeltem egy nagyot, és próbáltam elfelejteni az emléket. Nem lesz könnyű. Életem végéig kísérteni fog. Mi lesz ha visszajön értem? Ha megint meg akar ölni? Nem menthetnek meg mindig. Jacob pár percig rám nézett, majd ismét kifejezéstelenné vált az arca.
- Mikor volt a ti területeteken? – kérdezte Edward
- Pár órája lehetett. A szag még friss volt. Az erdőben volt, de nem sokáig. Körülbelül akkor lehetett amikor Jane ott járt.
- De mit akar tőlem? Azt sem tudom, hogy kicsoda. Nem tettem semmi rosszat. – megint pánikolok. Ez már mindennapos lesz nálam? Remélem nem.
- Nem tudjuk. Lehet, hogy nem is te vagy a célpont. Lehet csak véletlen egybeesés. – nyugtatott Carlisle
- És ha nem? – kérdeztem félve
- Megvédünk. Bármibe is kerül. Nem engedem, hogy bajod essen. – Edward mélyen a szemembe néztem. Nem tudtam nem hinni neki. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy ne higgyek neki. Erőtlenül bólintottam, és a mellkasára hajtottam a fejem. Halk morgást hallottam, de nem nyitottam ki a szemem. Túlfáradt vagyok még ehhez.
- Talán jobb lenne ha mi vigyáznánk Janere! – hallottam meg apám hangját, mire ránéztem
- Mi is meg tudjuk védeni. – biztosította Edward, de ő csak a fejét rázta
- Jobba lenne ha most a családjával lenne. Nem tudjuk, hogy mit akar ez a vámpír. És nyugodtabb lennék ha Sam, és a falka vigyázna rá. – hirtelen csönd lett. Edward sem szólt egy szót sem. Végül a szemembe nézett.
- Talán igaza van. Pár napot ott kéne lenned. – megráztam a fejem
- Nem. Nem megyek el. Engem akar, és ha visszajön? Megöl titeket. – aggodalmaskodtam
- Mi heten vagyunk. Nem tud bántani minket. Legalább a születésnapodig maradj ott! Kérlek! – a Kérlek megtette a hatását. Sóhajtottam.
- Rendben, de nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen. Még visszajövök. – ezen elmosolyodott
- Már alig várom. – hajolt közelebb hozzám, majd Jacobot figyelmen kívül hagyva megcsókolt. Nem tartott sokáig a csók, és ezt sajnáltam is. Végigsimított az arcomon, majd egy mosoly után a falka tagjai felé tolt. Furcsán éreztem magam, amikor Jacob gyűlölködve elindult előttem. Apa mellett mentem, mögöttem Sam kis csapatával. Még utoljára visszanéztem Edward gyönyörű arcára, majd az erdő felé sétáltam.

Silver Moon 19. fejezet

19. fejezet

Az arcom égett a fejem pedig egyre jobban sajgott. A sírás azonban nem akart abbamaradni. Egyre jobban éreztem ahogy szétesek. Jacobbal már mindennek vége. Soha nem érezhetem a teste forróságát, és a biztonságot a karjaiban. Vége. Az egész életem romokban, és nem tudok mit tenni. Órákat ültem a parton, és próbáltam összeszedni magam. Természetesen nem sikerült. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de azt vettem észre, hogy rám sötétedett. El kell mennem innen. Vettem pár mély levegőt, és letöröltem a maradék könnyemet az arcomról. A folyó kiapadt, és csak a szárazság maradt utána. Előkotortam a mobilt a zsebemből. Most nagyon örülnék neki ha Alice látná a vérfarkasokat, akkor legalább nem kéne szólnom, hogy jöjjenek értem. Bepötyögtem Edward számát, és a fülemhez emeltem a telefont. Azonnal felvette. Mintha végig a kezében lett volna, és csak arra várt hogy hívjam. Vagy csak a vámpír gyorsaságnak köszönhető.
- Jane! Mehetek érted? – kérdezte nyugodtan. Megakartam szólalni, de annyira kiszáradtam, hogy meg kellett köszörülnöm a torkomat.
- Igen az… az jó lenne. – mondtam rekedten. Nem ismertem rá a hangomra.
- Jól vagy? – kérdezte már aggodalmasan, és hallottam ahogy felbőg a motor.
- Ezt… nem mondanám. – feleltem halkan, és könnyek szöktek a szemembe.
- Két perc és ott vagyok. – nem válaszoltam. Kinyomtam a telefont, és a határ felé sétáltam. A korom sötétben sétáltam, és próbáltam összeszedni magam. Vagyis… ami megmaradt belőlem. Úgy érzem mintha egy részemet kivágták volna. Mintha… hiányozna belőlem valami. Amit már soha nem kaphatok vissza. A szemem megint szúrni kezdett. Megráztam a fejem, és próbáltam nem sírni megint. Mellettem megreccsent egy ág, mire megtorpantam. Körbenéztem az erdőben, de nem láttam semmit. A sötétség olyan sűrű volt, hogy semmit nem lehetett látni. Ha van is itt valami én nem látom.
- Van itt valaki? – kérdeztem halkan. Nem hallottam több zajt. A csönd mély volt, és ijesztő. Talán csak egy mókus. Nyugtattam meg magam, és megint elindultam. Mikor kiértem az erdőből, megláttam a Volvonál várakozó Edwardot. Meggyorsítottam a lépteimet, hogy minél hamarabb a karjaiba omolhassak. Mikor átléptem a képzeletbeli határvonalat, Edward odarohant hozzám, és szorosan megölelt. Pontosan erre volt szükségem. Megpuszilta a homlokomat, majd mélyen a szemembe nézett. Szörnyű látvány lehetek vörös, kisírt szemekkel, amit ő még ilyen sötétben is pontosan lát. Lehajtottam a fejem. Edward nem mondott semmit. Szó nélkül besegített a kocsiba. A csönd nem volt kínos. Szükségem volt erre. Magányra. Hogy egyedül birkózzak meg a saját bajaimmal. Azt hittem sírni fogok, de már nem ment. Teljesen kiapadtam. Csak néztem az ablakon, ahogy a fák elrohannak mellettünk. Edward padlógázzal ment, és csak néha vetett rám egy-egy pillantást. Mintha félne, hogy valami hülyeséget csinálok. Vajon tudja, hogy mi történt? És mégis mit hisz, hogy kiugrok egy kétszázzal száguldó kocsiból? Ennyire azért még én sem vagyok hülye. Pár perc múlva már a Cullen ház garázsában parkoltunk. Edward kisegítette a kocsiból, és a szobája felé vezetett. Esme aggodalmasan méregetett, és tudom, hogy legszívesebben megölelt volna. Azonban Edward megrázta a fejét, mire inkább nem tett semmit. A többiek is aggódtak értem, de ők tudták, hogy most csak Edwardra van szükségem, és senki másra. Amikor becsukódott a szobaajtó mögöttem egy sóhajjal lerogytam a kanapéra, és az ölemben összekulcsolva tartottam a kezemet. A fejemet pedig lehajtottam, hogy Edward ne lássa az arcom. Hallottam ahogy mellém sétál, és lassan leereszkedik a kanapéra, de nem néztem rá. Hideg kezével megfogta az enyémet. Gondolom arra várt, hogy ránézzek, de nem tettem meg. Végül sóhajtott, és az állam alá csúsztatta az ujját. Nem tudtam megakadályozni, hogy felemelje a fejem. A tekintete megértést tükrözött, és finoman végigsimított az arcomon.
- Nekem mindenhogy gyönyörű vagy. Nem kell eltakarnod előlem semmit magadból. – mosolyodott el, de nem tudtam viszonozni.
- Pillanatnyilag nem érzem, hogy gyönyörű lennék. Csak egy szerencsétlen ember vagyok, aki mindent el fog veszíteni egyszer. – mondtam halkan
- Ez nem igaz. Engem soha nem fogsz elveszíteni.
- De igen. Mert egyszer megöregszek, és meghalok. Te viszont ugyanolyan maradsz mindörökké.
- Nem tudok nélküled élni, és nem is akarok. Tudom a módját, hogy hogyan kövesselek ha ez bekövetkezik. – tudtam mire gondol. Már mesélt régen nekem a Volturiról, és nagyon nem voltak szimpatikusak.
- Nem kell, hogy bántsanak. Nem érek annyit, hogy végett vess az életednek.
- Nincs életem nélküled. Ezt jobb ha tudod. – nyeltem egy nagyot – Most viszont elmondod, hogy mi történt? – kérdezte halkan, mire bólintottam. Elmondtam neki mindent. A beszélgetésemet az apámmal, és Jacobbal. Mikor végére értem a beszámolómnak, Edward komoly tekintettel nézett rám. – Sajnálom. – mondta végül
- Nem a te hibád. – ráztam meg a fejem
- De igen. Nem kellett volna elvinnem oda. Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége. – állt fel a kanapéról, és idegesen járkálni kezdett.
- Tudtam, hogy magadat fogod hibáztatni. Nem a te hibád. Beszélnem kellett velük, és ez már elkerülhetetlen volt. Legalább megtudtam, hogy mit érez Jacob irántam. – rántottam meg a vállam, és csak megvetést éreztem. Jake nem volt belém szerelmes, vagy ha az volt már nem. Ha a bevésődése lennék most együtt lennénk, de nem. Ő maga mondta. Még éreztem belül az ürességet, de…Edward közelsége megnyugtatott.
- Akkor sem kellett volna. Teljesen kiborultál, és ez… mind az én hibám.
- Nem. Értsd meg kérlek, hogy ez nem igaz! Én tehetek az egészről, és nem te. – Edward megrázta a fejét, és nekem eszembe jutott amit az előbb mondott. Nincs életem nélküled. Az nem lehet, hogy miattam halljon meg. Behunytam a szemem, és kimondtam azokat a szavakat amiket azt hittem soha nem fogok.
- Tegyél vámpírrá Edward! – mondtam halkan, és kinyitottam a szemem. Edward megtorpant, és hitetlenkedve nézett rám.
- Tessék? – kérdezte értetlenül
- Azt mondtad, hogy megölöd magad ha én már nem leszek. Így viszont nem kell, mert örökre veled lehetek. – vontam meg a vállam
- Nem mondtam, hogy megölöm magam. – suttogta
- Nem mondtad, de utaltál rá.
- Jane, ezt nem kérheted tőlem. – rázta meg a fejét
- De igen. Ezt akarom, és… szeretném ha te tennéd meg. – Edward arca eltorzult
- Nem foglak megölni. – közölte hidegen
- Nem ölsz meg ezzel. Csak tedd meg kérlek! – mentem oda hozzá
- De igen. Minden elveszik ami a régi életedhez kötött. Komolyan ezt akarod? Akkor már Jacob…
- Nem érdekel Jacob! Elegem van belőle. Csak játszott velem. Soha nem szeretett úgy ahogy én őt. – keltem ki magamból
- Most lehet, hogy ezt mondta, de ez hazugság.
- Te nem láttad az arcát amikor ezt mondta. – ráztam meg a fejem
- Akkor sem teszem meg! – közölte, mire kiakadtam
- Miért nem? Nem akarod, hogy veled legyek örökre? Te is csak játszol velem! Nem szeretsz engem! – mondtam élesen, mire Edward két kezébe fogta az arcomat
- Ilyet ne is említs! Nagyon jól tudod, hogy szeretlek. De nem fogok véget vetni az életednek.
- Miért? - kérdeztem ismét
- Mert most csak azért mondod ezt, mert haragszol Jacobra. Nem akarsz vámpír lenni, és én megértelek. Megbánnád, és meggyűlölnél, hogy ezt tettem veled.
- Honnan tudod, hogy megbánnám? És különben sem tudnálak gyűlölni. – csókoltam meg lágyan
- Jane… - lehelte az ajkamba
- Megteszed? – kérdeztem reménykedve. Pár percig azt hittem igent mond.
- Nem. – közölte egyszerűen. Dühösen eltávolodtam tőle, és kirohantam a szobából. Nem figyeltem senkire. Gondolom az egészet hallották, így nem kérdeztek semmit. Az erdő felé mentem, és csak mentem. Még mindig sötét volt, de már kezdett a nap felkelni. Ennyire elment volna az idő?! Dühös vagyok Edwardra. Ha szeret miért nem tud átváltoztatni? Megértem, hogy gyűlöli magát, azért ami, de… ez az én döntésem. Nem az övé. Már megint motoszkálást hallottam magam mellett. Megálltam, és körbe néztem. Többet láttam mint La Pushban, de nem volt rajtam kívül senki az erdőben.
- Ha te vagy az Edward, akkor jobb ha előjössz! – kiabáltam, de nem válaszolt senki. Már épp indultam volna el, mikor valaki megragadott hátulról. Halk sikkantás hagyta el a torkom, mire valaki a számra szorította a kezét. Jéghideg volt. Vagy nagyon fázik az illető, vagy… ő egy vámpír. Az utóbbi valószínűbb, mert olyan gyorsan mozgott, hogy nem láttam az alakját. Egy biztos. Férfi. Nem láttam a támadómat, és egyre jobban küzdöttem a szorítása ellen. Természetesen sikertelenül. A vámpír felnevetett, és a fülemhez hajolt.
- Örvendek a szerencsének Miss Young!