19. fejezet
Az arcom égett a fejem pedig egyre jobban sajgott. A sírás azonban nem akart abbamaradni. Egyre jobban éreztem ahogy szétesek. Jacobbal már mindennek vége. Soha nem érezhetem a teste forróságát, és a biztonságot a karjaiban. Vége. Az egész életem romokban, és nem tudok mit tenni. Órákat ültem a parton, és próbáltam összeszedni magam. Természetesen nem sikerült. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de azt vettem észre, hogy rám sötétedett. El kell mennem innen. Vettem pár mély levegőt, és letöröltem a maradék könnyemet az arcomról. A folyó kiapadt, és csak a szárazság maradt utána. Előkotortam a mobilt a zsebemből. Most nagyon örülnék neki ha Alice látná a vérfarkasokat, akkor legalább nem kéne szólnom, hogy jöjjenek értem. Bepötyögtem Edward számát, és a fülemhez emeltem a telefont. Azonnal felvette. Mintha végig a kezében lett volna, és csak arra várt hogy hívjam. Vagy csak a vámpír gyorsaságnak köszönhető.
- Jane! Mehetek érted? – kérdezte nyugodtan. Megakartam szólalni, de annyira kiszáradtam, hogy meg kellett köszörülnöm a torkomat.
- Igen az… az jó lenne. – mondtam rekedten. Nem ismertem rá a hangomra.
- Jól vagy? – kérdezte már aggodalmasan, és hallottam ahogy felbőg a motor.
- Ezt… nem mondanám. – feleltem halkan, és könnyek szöktek a szemembe.
- Két perc és ott vagyok. – nem válaszoltam. Kinyomtam a telefont, és a határ felé sétáltam. A korom sötétben sétáltam, és próbáltam összeszedni magam. Vagyis… ami megmaradt belőlem. Úgy érzem mintha egy részemet kivágták volna. Mintha… hiányozna belőlem valami. Amit már soha nem kaphatok vissza. A szemem megint szúrni kezdett. Megráztam a fejem, és próbáltam nem sírni megint. Mellettem megreccsent egy ág, mire megtorpantam. Körbenéztem az erdőben, de nem láttam semmit. A sötétség olyan sűrű volt, hogy semmit nem lehetett látni. Ha van is itt valami én nem látom.
- Van itt valaki? – kérdeztem halkan. Nem hallottam több zajt. A csönd mély volt, és ijesztő. Talán csak egy mókus. Nyugtattam meg magam, és megint elindultam. Mikor kiértem az erdőből, megláttam a Volvonál várakozó Edwardot. Meggyorsítottam a lépteimet, hogy minél hamarabb a karjaiba omolhassak. Mikor átléptem a képzeletbeli határvonalat, Edward odarohant hozzám, és szorosan megölelt. Pontosan erre volt szükségem. Megpuszilta a homlokomat, majd mélyen a szemembe nézett. Szörnyű látvány lehetek vörös, kisírt szemekkel, amit ő még ilyen sötétben is pontosan lát. Lehajtottam a fejem. Edward nem mondott semmit. Szó nélkül besegített a kocsiba. A csönd nem volt kínos. Szükségem volt erre. Magányra. Hogy egyedül birkózzak meg a saját bajaimmal. Azt hittem sírni fogok, de már nem ment. Teljesen kiapadtam. Csak néztem az ablakon, ahogy a fák elrohannak mellettünk. Edward padlógázzal ment, és csak néha vetett rám egy-egy pillantást. Mintha félne, hogy valami hülyeséget csinálok. Vajon tudja, hogy mi történt? És mégis mit hisz, hogy kiugrok egy kétszázzal száguldó kocsiból? Ennyire azért még én sem vagyok hülye. Pár perc múlva már a Cullen ház garázsában parkoltunk. Edward kisegítette a kocsiból, és a szobája felé vezetett. Esme aggodalmasan méregetett, és tudom, hogy legszívesebben megölelt volna. Azonban Edward megrázta a fejét, mire inkább nem tett semmit. A többiek is aggódtak értem, de ők tudták, hogy most csak Edwardra van szükségem, és senki másra. Amikor becsukódott a szobaajtó mögöttem egy sóhajjal lerogytam a kanapéra, és az ölemben összekulcsolva tartottam a kezemet. A fejemet pedig lehajtottam, hogy Edward ne lássa az arcom. Hallottam ahogy mellém sétál, és lassan leereszkedik a kanapéra, de nem néztem rá. Hideg kezével megfogta az enyémet. Gondolom arra várt, hogy ránézzek, de nem tettem meg. Végül sóhajtott, és az állam alá csúsztatta az ujját. Nem tudtam megakadályozni, hogy felemelje a fejem. A tekintete megértést tükrözött, és finoman végigsimított az arcomon.
- Nekem mindenhogy gyönyörű vagy. Nem kell eltakarnod előlem semmit magadból. – mosolyodott el, de nem tudtam viszonozni.
- Pillanatnyilag nem érzem, hogy gyönyörű lennék. Csak egy szerencsétlen ember vagyok, aki mindent el fog veszíteni egyszer. – mondtam halkan
- Ez nem igaz. Engem soha nem fogsz elveszíteni.
- De igen. Mert egyszer megöregszek, és meghalok. Te viszont ugyanolyan maradsz mindörökké.
- Nem tudok nélküled élni, és nem is akarok. Tudom a módját, hogy hogyan kövesselek ha ez bekövetkezik. – tudtam mire gondol. Már mesélt régen nekem a Volturiról, és nagyon nem voltak szimpatikusak.
- Nem kell, hogy bántsanak. Nem érek annyit, hogy végett vess az életednek.
- Nincs életem nélküled. Ezt jobb ha tudod. – nyeltem egy nagyot – Most viszont elmondod, hogy mi történt? – kérdezte halkan, mire bólintottam. Elmondtam neki mindent. A beszélgetésemet az apámmal, és Jacobbal. Mikor végére értem a beszámolómnak, Edward komoly tekintettel nézett rám. – Sajnálom. – mondta végül
- Nem a te hibád. – ráztam meg a fejem
- De igen. Nem kellett volna elvinnem oda. Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége. – állt fel a kanapéról, és idegesen járkálni kezdett.
- Tudtam, hogy magadat fogod hibáztatni. Nem a te hibád. Beszélnem kellett velük, és ez már elkerülhetetlen volt. Legalább megtudtam, hogy mit érez Jacob irántam. – rántottam meg a vállam, és csak megvetést éreztem. Jake nem volt belém szerelmes, vagy ha az volt már nem. Ha a bevésődése lennék most együtt lennénk, de nem. Ő maga mondta. Még éreztem belül az ürességet, de…Edward közelsége megnyugtatott.
- Akkor sem kellett volna. Teljesen kiborultál, és ez… mind az én hibám.
- Nem. Értsd meg kérlek, hogy ez nem igaz! Én tehetek az egészről, és nem te. – Edward megrázta a fejét, és nekem eszembe jutott amit az előbb mondott. Nincs életem nélküled. Az nem lehet, hogy miattam halljon meg. Behunytam a szemem, és kimondtam azokat a szavakat amiket azt hittem soha nem fogok.
- Tegyél vámpírrá Edward! – mondtam halkan, és kinyitottam a szemem. Edward megtorpant, és hitetlenkedve nézett rám.
- Tessék? – kérdezte értetlenül
- Azt mondtad, hogy megölöd magad ha én már nem leszek. Így viszont nem kell, mert örökre veled lehetek. – vontam meg a vállam
- Nem mondtam, hogy megölöm magam. – suttogta
- Nem mondtad, de utaltál rá.
- Jane, ezt nem kérheted tőlem. – rázta meg a fejét
- De igen. Ezt akarom, és… szeretném ha te tennéd meg. – Edward arca eltorzult
- Nem foglak megölni. – közölte hidegen
- Nem ölsz meg ezzel. Csak tedd meg kérlek! – mentem oda hozzá
- De igen. Minden elveszik ami a régi életedhez kötött. Komolyan ezt akarod? Akkor már Jacob…
- Nem érdekel Jacob! Elegem van belőle. Csak játszott velem. Soha nem szeretett úgy ahogy én őt. – keltem ki magamból
- Most lehet, hogy ezt mondta, de ez hazugság.
- Te nem láttad az arcát amikor ezt mondta. – ráztam meg a fejem
- Akkor sem teszem meg! – közölte, mire kiakadtam
- Miért nem? Nem akarod, hogy veled legyek örökre? Te is csak játszol velem! Nem szeretsz engem! – mondtam élesen, mire Edward két kezébe fogta az arcomat
- Ilyet ne is említs! Nagyon jól tudod, hogy szeretlek. De nem fogok véget vetni az életednek.
- Miért? - kérdeztem ismét
- Mert most csak azért mondod ezt, mert haragszol Jacobra. Nem akarsz vámpír lenni, és én megértelek. Megbánnád, és meggyűlölnél, hogy ezt tettem veled.
- Honnan tudod, hogy megbánnám? És különben sem tudnálak gyűlölni. – csókoltam meg lágyan
- Jane… - lehelte az ajkamba
- Megteszed? – kérdeztem reménykedve. Pár percig azt hittem igent mond.
- Nem. – közölte egyszerűen. Dühösen eltávolodtam tőle, és kirohantam a szobából. Nem figyeltem senkire. Gondolom az egészet hallották, így nem kérdeztek semmit. Az erdő felé mentem, és csak mentem. Még mindig sötét volt, de már kezdett a nap felkelni. Ennyire elment volna az idő?! Dühös vagyok Edwardra. Ha szeret miért nem tud átváltoztatni? Megértem, hogy gyűlöli magát, azért ami, de… ez az én döntésem. Nem az övé. Már megint motoszkálást hallottam magam mellett. Megálltam, és körbe néztem. Többet láttam mint La Pushban, de nem volt rajtam kívül senki az erdőben.
- Ha te vagy az Edward, akkor jobb ha előjössz! – kiabáltam, de nem válaszolt senki. Már épp indultam volna el, mikor valaki megragadott hátulról. Halk sikkantás hagyta el a torkom, mire valaki a számra szorította a kezét. Jéghideg volt. Vagy nagyon fázik az illető, vagy… ő egy vámpír. Az utóbbi valószínűbb, mert olyan gyorsan mozgott, hogy nem láttam az alakját. Egy biztos. Férfi. Nem láttam a támadómat, és egyre jobban küzdöttem a szorítása ellen. Természetesen sikertelenül. A vámpír felnevetett, és a fülemhez hajolt.
- Örvendek a szerencsének Miss Young!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése