Silver Moon 23. fejezet

23. fejezet

Amikor magamhoz tértem tipikus kórházi szag csapta meg az orromat. Éreztem, hogy valaki fogja a kezem, és a hőmérsékletből ítélve tudom is, hogy ki az. Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Tényleg egy kórteremben voltam. Infúziós cső volt a kezemben, és jól gondoltam, hogy Edward van mellettem. A fejem sajgott, de legalább hangokat nem hallottam már. Ez is valami. Megpróbáltam felülni, de Edward visszanyomott.
- Pihenj, és ne mozogj! – utasított halkan, mire én sóhajtottam, de nem mozdultam
- Mi történt? – kérdeztem mikor megtaláltam a hangom.
- Leesett a vércukrod, mert nem ettél semmit. Ebből is látszik, hogy soha nem hallgatsz rám. – rázta meg a fejét – Nagyobb bajod is lehetett volna ha…
- Hallottad te is a hangokat? – vágtam bele a szavába, mire értetlenül nézett rám. Nem őrülhettem meg! Az nem lehet!
- Milyen hangokat? – sóhajtottam
- Azért rohantam ki az osztályból, mert hangokat hallottam. Valaki a nevemet mondta, de nem volt ott senki. Nem igaz, hogy te nem hallottad! – ráztam meg a fejem. Edward közelebb húzódott hozzám, és mélyen a szemembe nézett.
- Jane, nem volt ott senki, és nem szólított senki a neveden! Csak azért képzelted, mert leesett a vércukrod.
- Szóval megőrültem? – kérdeztem halkan
- Nem ezt mondtam. Sok stressz ért mostanában, de hamarosan minden rendbe jön elkapjuk azt aki az életedre tör. Ne aggódj! – ne aggódjak?! Mégis, hogy kérhet ilyet? Lehet, hogy túlreagálom a dolgokat, de… nem tudok megnyugodni. Rettenetesen félek, és nem tudom, hogy mi lesz velem. Vagy inkább velünk. Nem élhetek örökre egy szerelmi háromszögben. Mi van ha mind a ketten meghalnak miattam? Akkor, hogy lesz tovább? Nem engedhetem ezt meg. Ha előbb találom meg én azt a vámpírt, akkor megmenekülhetnek. Ami velem történik az pedig, nem számít. Ők élni fognak, és ez a lényeg. Ha tényleg megőrültem, akkor még jobban is fognak járni, ha meghalok. Edward végigsimított az arcomon, és lágyan megcsókolt. – Nem esik bántódásod! – suttogta, pár centire az ajkamtól.
- Ebben igaza van! – az ajtó felé fordultam, ahol Jake állt. Egy farmer, és egy fekete izompóló volt rajta. Lassan az ágyamhoz sétált, mire Edward eltávolodott tőlem, és Jacobot kezdte pásztázni. – Jól vagy? – ült le a másik oldalamra. Bólintottam bár nem voltam benne biztos, hogy jól vagyok-e.
- Már igen. Csak… elájultam. Semmi komoly. Túlélem. – erőltettem mosolyt arcomra. Jacob tekintete Edwardra villant.
- Nem úgy volt, hogy vigyáztok rá? Így, hogy bízzuk rátok?
- Nem erőltethetem le a torkán az ételt. Próbáltam rá hatni, de nem sikerült. – farkasszemet néztek, és én két tűz közé kerültem. Életem két pasija egy szobában, és miattam veszekszenek. Remek.
- Elég legyen! Van nagyobb problémánk is, mint hogy elájultam. Holnap már kiengednek, és minden megy tovább. Inkább a vámpír miatt aggódjatok, és ne egy ilyen csekélység miatt! Könyörgök! Legalább az én kedvemért! – néztem rájuk, mereven. Edward sóhajtva rám nézett
- Igaza van. Most van más dolgunk is.
- Ha ennek vége, akkor megbeszélünk mindent. Igaz Jane? – nézett rám Jacob, mire elfogyott minden levegőm. Bólintottam, mert nem voltam biztos a hangomban. – Később találkozunk! – hajolt közelebb, és megcsókolt. Ez eléggé ledöbbentett főleg, mert Edward is a szobában tartózkodik, de ha nem viszonzom rossz vége lesz. Amikor vége lett a csóknak Jacob felegyenesedett, és egy gyűlölködő pillantást vetett a balomon ülő vámpírra. Majd elhagyta a kórtermet. Sóhajtottam.
- Sajnálom. Nem akartam, hogy látnok kelljen.
- Tudod, hogy szeretlek Jane, de… ez még nekem is sok kezd lenni. Mindenemet feladnám érted. De még te sem tudod, hogy mit akarsz. Akkor én honnan tudnám, hogy van esélyem nálad? – nagyon jó kérdés
- Nem tudom, hogy mit érzek Edward. Érts meg! Én… próbálom kisilabizálni, hogy ki kell nekem, de nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy az egyikőtök az enyém, míg a másikótok már nem. Nincs rosszabb érzés ennél. Ez…patthelyzet. Tudom, hogy választanom kell, mert ezt nem sokáig bírjátok, és én sem. De gondolkoznom kell, hogy ki az aki az életem része lesz, és kit fogok örökre elfelejteni. Ezt még… át kell gondolnom. Sajnálom. Tényleg, de… csak egy kis időt kérek még. Ha ennek vége, választok, és az már biztos döntés lesz. Addig pedig kerülöm az ilyen helyzeteket. Megígérem! – Edward összevonta a szemöldökét, és maga elé meredt. Mit mondhatnék még? Sajnálom, hogy szeretlek, vagy inkább azt sajnálom, hogy nem tudlak elfelejteni? Egyik sem valami kellemes. Nem tudok mit mondani ha még én sem tudom ezekre a választ. Megfogtam a kezét, mire rám nézett. – Nem kell örökre várnod rám! Nem akarom elvenni tőled az öröklétedet! Addig úgy sem élek. – a tekintete ellágyult
- Bármeddig várok rád. Nagyon jól tudod. – szűzies csókot lehelt az ajkamra. – Szólok az orvosnak, hogy felébredtél! – mondta halkan, majd ő is kiment. Nagyszerű, ezt is jól megcsináltam!

Este tíz körül járt, mikor megint meghallottam a hangokat.
- Jane! – lassan felültem az ágyban. Edward vadászni ment, de azt mondta siet vissza. Egyedül voltam a sötét kórteremben. A szívem megint a torkomban dobogott, de nem láttam senkit. – Jane! Elkaplak! – körbe néztem a kis szobában. Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Hangos kacaj szelte át a csöndet, mire az ajtó felé fordultam. Egy csuklyás árny volt ott. – Jane! Ne fél! Nem fog fájni! – suttogta ördögien, és felém siklott. Az arcát nem tudtam kivenni megint. Amikor hozzámért hangos sikoly hagyta el a torkom, de ő csak kacagott, és lecsapott a nyakamra.
Azonnal kipattantak a szemeim, és felültem az ágyamban.
- Edward! – néztem körül, mire egy hideg kéz ért hirtelen hozzám. Halkan sikoltottam
- Csak én vagyok, nyugi! Rosszat álmodtál igaz? – simított végig az arcomon. Verejtékben úsztam, és a szívem majd kiugrott. Csak bólintani tudtam. – Húzódj arrébb! – kérlelt halkan, majd becsusszant mellém az ágyba, és a mellkasára hajtotta a fejemet.
- Annyira szörnyű volt Edward! Nem voltál velem, és sötét volt… - sírtam a mellkasába, mire csitítani kezdett
- Semmi baj. Csak álom volt. Nem bánthat téged. – bár én is ilyen biztos lennék ebben!