Silver Moon 22. fejezet

22. fejezet

Az ágyamon ültem, és átfontam a felhúzott térdeimet. Bámultam a nagy semmibe, és fogalmam sem volt, hogy most mi van. Nagyjából érzékeltem a külvilágot, de nem érdekelt. Mindenki kiabált, ordítozott, valaki halkan próbálta nyugtatni őket. Nem foglalkoztak velem. Én pedig nem foglalkoztam velük. Nem éreztem semmit. Üres voltam. Még sírni sem volt erőm. Egyszerűen… mindennek vége szakadt bennem. Mintha elvágták volna bennem a főkapcsolót. Tudja a nevem! Tudja, hogy hol lakok! Hogy ki vagyok! Tudja, hogy kik az életem értelmei! Miattam fognak meghalni. Mindenki miattam fog meghalni, és nem tudom, hogy mit tegyek. Nem tudom ki ő, vagy mit akar. Csak azt tudom, hogy meg akar ölni.
- Jane! – valaki megérintette a vállam, mire én összerándultam, és ránéztem. Jacob, szomorú tekintettel nézett, de legbelül őrjöngött. Próbáltam összeszedni magam. Könnyek csorogtak le az arcomon. Végre egy emberi reakció. Átölelte a vállamat, én pedig a mellkasának dőltem. Sírtam. De, hogy miért… Jacob miatt, vagy Edward miatt? Vagy azért, mert valaki meg akar ölni? Nem tudom. Lehet, hogy mindhárom.

Fogalmam sincs, hogy mikor aludtam el, de amikor kinyitottam szemem, fényes nappal volt. A torkom égett, de legalább nem voltam egyedül. Jacob, mellkasán feküdtem. Vettem egy mély levegőt.
- Jól vagy? – kérdezte halkan.
- Mondjuk. – simogatni kezdte a hátam. – Ma mennem kell suliba! – suttogtam halkan
- Nem mehetsz. Nem lenne biztonságos.
- Akkor is muszáj mennem. Le akarok idén érettségizni, és ahhoz el kell mennem a suliba. – nem válaszolt, de megmerevedett alattam. Magamhoz szorítottam. – Ne aggódj! Ott van… Edward, és ő majd megvéd. – még mindig nem mondott semmit. Felemelkedtem, hogy ránézhessek. – Tudod jól, hogy meg tud védeni. – összehúzta a szemöldökét, az ajka pedig keskeny vonallá préselődött. – Igazam van. Te is tudod. – próbálkoztam ismét. Sóhajtott.
- Beszélnem kell Samel. – állt fel végül, de én megfogtam a karját. Feltornáztam magam az ágyról, és megcsókoltam. A homlokát az enyémnek döntötte. – Szeretlek. – suttogta, majd kiment a szobámból. Próbáltam összeszedni ami még megmaradt belőlem. Beálltam a zuhany alá, de nem érzékeltem a külvilágot. Mindent úgy csináltam mint egy robot.
Amikor végre mindennel végeztem a földszintre siettem. Furcsán csönd volt, és ez zavart. A konyhában Emily sütögetett valamit. Sam, és a többiek pedig az asztalnál beszéltek, de túl gyorsan, és túl halkan, ahhoz, hogy értsem. Nem is nagyon figyeltem rájuk. Paul megfogta a kezem, és fél pillanatra rám mosolygott. Halványan viszonoztam a gesztust. Emily süteményeket tett éppen egy nagy tálba. Megálltam mellette, mire rám nézett.
- Jól vagy? – kérdezte komolyan, mire bólintottam
- Már jobban vagyok.
- Enned kéne valamit! – mutatott a sütire, mire én megráztam a fejem.
- Nem, köszönöm. Majd a suliban eszek. – adtam egy puszit az arcára, majd kifelé indultam, de egy hang megállított.
- Hát te hova mész? – kérdezte Sam, mire megfordultam
- Suliba.
- Jacob, veled megy. – mielőtt mondhattam volna valamit, Jake karon fogott, és a kocsihoz húzott. Nem ellenkeztem. Nincs értelme, és én is jobban érzem magam a közelében. Természetesen ő vezetett. Nincs ahhoz erőm, hogy most vezessek. Még a végén nekimennénk egy fának. Ő túlélne, de én biztos nem.
Nem szólaltam meg az út alatt. Jobb volt csendes magányomban. Jake, néha aggodalmasan méregetett a szeme sarkából, de egy szót sem szólt.
Végül leparkolt a suli előtt, de nem szálltam ki.
- Nem kell félned. Valaki farkas alakban mindig a közelben lesz, és… a Cullenek is itt vannak. – szűrte a fogain keresztül. Bólintottam. Már épp kiszálltam volna, mikor Jacob visszahúzott, és búcsúzóul megcsókolt. – Vigyázz magadra! Sietek érted! – suttogta, mire én halványan elmosolyodtam. Kimásztam a kocsiból, és megvártam, amíg elhajt. Pár másodpercig behunytam a szemem, majd megfordultam, de beleütköztem egy jéghideg testbe. A szívem majd kiugrott a helyéről.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek. – nézett rám bűnbánóan Edward, de én csak a fejemet ráztam.
- Semmi baj. Én vagyok paranoiás mostanában- szorosan öleltem magamhoz. A derekamra kulcsolta a kezeit. – Hiányoztál!
- Te is nekem.
- Hallottál a hívásról? – kérdeztem halkan
- Igen. Beszéltem Samel, reggel. Megkért, hogy vigyázzak rád. Bár erre kérni se kellene. Mindannyian vigyázunk rád! Nem fog bajod esni!
- Ebben nem lehetsz ilyen biztos! – mondtam halkan
- Nem hagyom, hogy bajod essen, és Jacob sem. – mély levegőt vettem. Edward, közelebb hajolt, és megcsókolt. Na tessék! Az előbb Jacobbal smárolok, most meg Edwarddal. Nem vagyok egy ribanc ugye? Eltávolodtam tőle, ő pedig rám mosolygott. Erőltetve, de sikerült viszonoznom. Kéz a kézben mentünk a suli felé, és tényleg úgy éreztem magam, mint egy ringyó. Kit is szeretek most? Jacobot, vagy Edwardot? Most melyik? Nem elég nekem egy gyilkos, még itt vannak ők is. Erről eszembe jutott valami.
- Tudja, hogy ti kik vagytok. Azt mondta, hogy üdvözöl titeket. – komorult el a hangom
- Kikre gondolsz? – vonta föl a szemöldökét
- Rád, és Jacobra. Ha engem nem öl meg, akkor majd titeket. Ezt én nem akarom. Nem hallhattok meg miattam. – ráztam meg a fejem. Edward sóhajtott.
- Érted bármire képesek vagyunk.
- Épp ettől félek. – suttogtam halkan. Rám villant a tekintete, de nem mondott semmit.

Az egész napom kész káosz volt. Nem is voltam az órákon lélekben, csak testben. Edwardnak, vagy Alicenek kellett felébresztenie, ha a tanár mondott nekem valamit. Úgy jártam, mint egy élőhalott.
Az ebédlőben Edward hozott nekem enni, de én csak a fejemet ráztam.
- Muszáj enned valamit. – kérlelt Edward
- Nem vagyok éhes. Egy falat se menne le a torkomon. – felsóhajtott, és nem erőltette. De láttam az aggodalmas tekintetet, amit ma már Jacobnál is tapasztaltam. Nem vettem figyelembe, inkább mentem biológiára. Régen örültem ha Edward ült mellettem, de ma nem is figyeltem rá.
- Jane! – valaki a nevemet suttogta, mire rá néztem.
- Szóltál? – kérdeztem halkan, hogy a tanár ne hallja. Edward összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét.
- Mi a baj? – nem válaszoltam, inkább visszafordultam
- Jane! – idegesen néztem körbe a teremben. Edward nem értette, hogy mi van, de azt igen, hogy valami történik. Mély levegőt vettem.
- Jane! – ez már a tanár volt. – Jól vagy? – pár másodpercig küszködtem a hangommal.
- Nem… igazán. Kicsit szédülök. Kimehetek a mosdóba? – tényleg szédültem egy kicsit. Úgyhogy nem hazudtam.
- Persze menj csak. – kikecmeregtem a teremből, de éreztem a hátamban Edward pillantását. Ahogy a kihalt folyosóra értem, ideges lettem. Nem volt ott rajtam kívül senki, de…
- Jane! – már megint valaki a nevemen szólított. Körbenéztem, de nem láttam senkit. A folyosó forgott, én pedig csak álltam ott, torkomban dobogó szívvel. – Elkaplak Jane! – sikítani akartam, de nem tudtam. Émelyegtem, és a hangok erősödtek. – Jane! Jane! Jane! – a fülemre szorítottam a kezem hátha elmúlik, de nem. Éreztem, ahogy a világ felfordul, és elnyel a sötétség.