Silver Moon 15. fejezet

Sziasztok!

Megjött az ihlet végre!!!!! :D YEAH Elég sok időbe telt, de itt az új feji!!

puszi
Niky

15. fejezet

A csók váratlanul ért, de nem vonakodtam viszonozni. Edward még közelebb húzott magához. Mikor már nem kaptam levegőt elhúzódtam.
- Ez nem változtat semmin! – mondtam halkan, és elakartam húzódni de nem engedett
- Maradj! – döntötte a homlokát az enyémnek. Mély levegőt vettem, és próbáltam ésszerűen gondolkozni.
- Nem lehet!
- De igen, és ezt te is nagyon jól tudod! – fejemet a vállának döntöttem, és megéreztem csodálatos illatát amitől elaléltam. Behunytam a szemem, és csak élveztem a közelségét. Annyira szeretném ha minden nap a karjaiban tartana. Ha megvigasztalna, és soha nem engedne el. Megráztam a fejem, hogy elfelejtsem ezt a nevetséges gondolatot, de nem ment. Kinyitottam a szemem, és szembetaláltam magam Jacobbal. A szeme fájdalmasan csillogott. Vajon ő is azért jött, hogy ne menjek el? Vagy csak elakart búcsúzni? Kibontakoztam Edward öleléséből, de Jake csak undorodva megrázta a fejét, és eltűnt a tömegben.
- Jaj, ne! – mondtam halkan
- Mi az? – kérdezte gyengéden Edward
- Jacob. Az előbb…. – abbahagytam a mondatot amikor arcán láttam, hogy egyáltalán nincs meglepve – Tudtad. – nem válaszolt csak aranybarna szemeivel nézett rám – Tudtad, hogy itt van mégsem szóltál.
- Elbúcsúzni jött, nem itt tartani. – közölte színtelenül, mire ledermedtem
- De lehet, hogy kibékültünk volna, és akkor itt maradhattam volna! Erre nem gondoltál? Ezért csókoltál meg igaz, hogy meglásson minket és még jobban gyűlöljön?!– csattantam fel, és többen is felénk fordultak
- Nem békülni jött. Nagyon megvan bántódva, és egyenlőre….. békülésre ne számíts!
- Na jó, tudod mit…. Én most megyek! – vettem fel a bőröndömet, mire Edward elém állt
- Ne! Nézd sajnálom! Nem azért csókoltalak meg, mert itt volt Jacob, hanem azért mert azt akarom hogy maradj!
- És ezt higgyem is el, mi?! Azért ennyire még én sem vagyok bolond Edward!
- Kérlek! Ha kell térden állva fogok neked könyörögni. Csak maradj!- milyen furcsán nézne ki ha egy átlagos lány előtt térdelve könyörög egy félisten. Biztos sokan irigyelnének. Bár az Edwardot vizslató női szemek így is dühösen merednek rám. Csak azt tudnám miért zavarnak ezek a tekintetek?! Nem vagyok féltékeny! Csak… zavar.
- Azért ne alázd meg magad ennyire, kérlek!
- Akkor maradj!
- Nem lehet. Most pedig már végképp nem. Jake… ha nem látott volna meg minket talán maradnék, de így… - Edward fél térdre ereszkedett előttem, mire én kidülledt szemmel néztem rá.
- Kérlek! – fogta a kezébe a kezemet.
- Kellj fel, az istenért! – próbáltam felrángatni a földről, de körülbelül mintha egy sziklát akartam volna megmozdítani. Ahogy előre megjósoltam mindenki minket kezdett nézni értetlenül. Nem kell gondolatolvasónak lenni, hogy tudjam mit gondolhatnak.
- Felkelek, ha maradsz! – nézett rám komolyan
- Nem Edward! Ezt nem kérheted! Kellj fel, és kész! – húztam meg a kezét, de semmi eredmény
- Nem! Ha makacskodsz, akkor én is! – nézett rám megbabonázó szemekkel, és nem eresztette a kezem
- Ne nézz így! – próbáltam elfordulni, de ilyen szemek ellen nem érek semmit.
- Kérlek! – suttogta, mire nem tudtam megszólalni. Végül sóhajtottam.
- Lehet nemet mondani ha ilyen szépen kéred? – hajtottam le a fejem, mire Edward felemelkedett.
- Nézz rám! – nem engedelmeskedtem. Nem érhet el egy nap mindent amit csak akar. Az állam alá csúsztatta a kezét, és felemelte a fejem. – Nem kényszerítelek semmire, de… azért nem mondom, hogy nem örülök neki. – mosolygott rám, mire elhúztam a szám
- Akkor belőled alapból jön az olyan könyörgés aminek nem lehet nemet mondani?! – dünnyögtem, de Edward meghallotta és felnevetett. – Örülök, hogy jól mulatsz, de azt kitaláltad már, hogy mi lesz most? Hogy hova fogok menni? – Edward mosolya nem hervadt le.
- Ami azt illeti… van egy tervem.
- Megtudhatom mi az? – vontam föl a szemöldököm
- A kocsiban elmondom. – fogta meg a cuccaimat, és kifelé terelt.

Forks erdős része felé kocsikáztunk, és azonnal tudtam, hogy hova megyünk.
- Ez a nagy terv? – hüledeztem
- Nincs jobb megoldás, és ez csak átmeneti állapot. Majd kitalálunk valamit. De addig is muszáj valahol lenned.
- És megbeszélted ezt a családoddal, vagy csak úgy beállítasz velem és közlöd, hogy ezentúl ott fogok lakni? – kérdeztem élesen, de Edward csak sóhajtott
- Igen beszéltem velük. Nem volt ellenvetésük. Csak… vigyázz Jasperrel, és kerüld Rosaliet! – nyeltem egy nagyot, amit észre is vett – Ne félj! Nem fogom hagyni, hogy bántsanak! – fogta meg a kezem, és lágy csókot lehelt rá
- Rendben, de… mi lesz a szüleimmel? Úgy tudják ma hazamegyek.
- Felhívod őket, és megmondod hogy pár nappal később mész, mert valami gond van a repülőtéren. Addig pedig egy szállodában szállsz, majd meg.
- Ez elég ésszerűen hangzik, de szerinted beveszik? – kérdeztem félve
- Remélem. De bizakodó vagyok. – mosolygott rám, amit viszonoztam

Meglepő módon mindenki jól fogadott. Esme anyai szeretettel, Carlisle gondoskodóan, Alice majd kicsattant ahogy Emmett is. Rosalie és Jasper pedig vonakodtak, de nem szóltak egy rossz szót sem. A szívem a torkomban dobogott, de végül sikerült megnyugodnom. Alice az egyik vendégszobába behordta a bőröndjeimet. A kilátás a szobából csodálatos. Mindent fenyők borítanak, de a távolban egy kis tó, és hegyek vállnak ki. Mit nem adnék érte ha most ott lehetnek fent. Gond és baj nélkül. Nyugalomban. A szobám is csodálatos. Egy hatalmas baldachinos ágy van a közepén. Mellette két fehér színű éjjeli szekrény. A falakon felbecsülhetetlen értékű képek. Az egyik falat egy gardrób lepi el. Félek benézni oda, szóval inkább nem mentem közelebb a szekrényhez. Majdnem két órát ültem az ágyon, és erőt gyűjtöttem. Nem először vagyok itt, de úgy érzem mintha még soha nem jártam volna ebben a házban. Sikerült felállnom, és kimenni a folyosóra. Próbáltam halkan lépkedni, de a csendben mintha földrengés lett volna a lépteim hangja. Végül elértem Edward szobáját, és bekopogtam. Nem hallottam zajt a szobából. Egyszer csak… ott állt előttem.
- Gyere be! – invitált mosolyogva, mire beléptem, és helyet foglaltam a kanapén
- Ha zavarok elmehetek, csak… egyedül éreztem magam. – hajtottam le a fejem, de Edward kuncogására felnéztem
- Nem kell bocsánatot kérned! Örülök, hogy itt vagy. – ült le mellém, és megfogta a kezemet. Így már nem éreztem annyira elhagyatottnak magam, de furcsa volt a meleg kezek helyett a hideg érintés.
- Meddig tervezed, hogy itt maradjak? – kérdeztem sóhajtva
- Ennyire rossz itt? – simogatta meg a kezem
- Nem, sőt… nagyon is jó. Főleg mert te itt vagy, de… félek mi lesz ha megtudják.
- Beszéltél már a szüleiddel?
- Nem, még nem, de kéne. – mondtam sóhajtva. Végig simított az arcomon, és közelebb hajolt hozzám. Az ajkunk vészesen közeledett egymáshoz, míg össze nem ért. A csók nem tartott sokáig, de annál jobb volt. Átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához. A kezét a pólóm alá csúsztatta, és végigsimított a hátamon. – Edward, én….. – a számra tette a mutató ujját, és elhallgatatott
- Sssss….. bízz bennem! – lehelte az ajkamba, majd most már sokkal szenvedélyesebben csókolt meg. Hanyatt döntött a kanapén, és áttért a nyakamra. Az elején élveztem, de… utána a hideg ajkak helyére… forrót képzeltem, és… eltoltam magamtól Edwardot.
- Ne… - nyögtem halkan. Nagy nehezemre esett elválni tőle, de végül sikerült. Felálltam a kanapéról, és Edwardtól távol a szekrények előtt álltam meg.
- Miért ne? – kérdezte halkan, és felém fordult
- Még… nem vagyok erre kész. – hajtottam le a fejem. Edward gúnyosan felnevetett
- Nem vagy kész? Ehhez képest Jacobbal lefeküdtél! – komorult el a tekintete
- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! – közöltem élesen
- Igaz. – tette fel megadóan a kezét – De azért reménykedtem benne, hogy van nálad esélyem.
- Nem mondtam, hogy nincs, de… most még nem. Mert…- nem folytattam
- Mert? – vonta föl a szemöldökét
- Mert… - vettem egy mély levegőt – Amikor megcsókoltál azt képzeltem, hogy Jacob vagy, és ezt nem akarom. Nem akarom ezt tenni veled. – mondtam fojtott hangon
- Már megtetted. – suttogta halkan, majd rám sem nézve kilibbent a szobából.