Silver Moon 18. fejezet

Sziasztok!

Hát rendesen megszenvedtem ezzel a fejezettel.:/ De megpróbáltam a legtöbbet kihozni belőle, és ez remélem sikerült. ;) Ja, és persze várom a komikat! :) Jó olvasást hozzá!

puszi
Niky

18. fejezet

Az ezüst Volvoban ültem Edwarddal, úton La Push felé. A szívem a torkomban dobogott, és nem tudtam leküzdeni a félelmemet.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem már, vagy századszor
- Igen, biztos. Muszáj tennünk valamit, és nem ülhetünk csak úgy ölbe tett kézzel!- mosolygott rám, de nem tudtam viszonozni. Edward sóhajtott, és megfogta a kezemet. – Nyugi! Minden rendben lesz. – vettem egy mély levegőt, majd bólintottam. Lehet, hogy Edward ezt jó ötletnek tartja, de én nem. Már eleve az rossz ötlet, hogy odamegyek. Dehogy még beszéljek is velük… Na az már nem megy. Én ehhez túl gyáva vagyok. Észre se vettem, és már ott is voltunk a határ szélén. Legalábbis a képzeletbeli határ szélén.
- Bárcsak velem jöhetnél! – suttogtam, és közben az ablakon néztem kifelé.
- Én is ezt szeretném, de… nem lehet. Én nem akarom megszegni a törvényt. Viszont muszáj velük beszélned.
- Tudom. – hajtottam le a fejem. Edward felemelte az állam, és megcsókolt. Ha az volt a célja, hogy elfeledtesse velem a gondolataimat, akkor sikerült.
- Jobb? – kérdezte ellenállhatatlan mosollyal.
- Most már a nevemet sem tudom. – ráztam meg a fejem, mire felnevetett
- Legalább egy kicsit nyugodj meg. Nem lesz semmi baj.
- Nem ismered őket!
- Lehet, de azt tudom hogy szeretnek. – ezzel nem tudtam vitatkozni. Akármennyire rossz amit tettem, még mindig a család tagja vagyok. Bólintottam, majd gyengéden megcsókoltam.
- Remélem épen, és egészségesen kijutok az oroszlán ketrecéből.
- Ne aggódj! Semmi bajod nem fog esni. Hívj ha jöjjek!
- Rendben. – suttogtam, majd kikászálódtam a kocsiból. Nem néztem hátra. Félek, akkor nem mennék tovább. Nagyot nyeltem. Már tudják, hogy itt vagyok. Ebben teljesen biztos vagyok. Szóval nem kell majd gyalogolnom. Ezért nem is csodálkoztam, amikor megláttam a kocsi mellet egy farkast. Csak az volt a gond, hogy nem rá számítottam. Ahogy megpillantottam az apámat, megtorpantam.
- Te… meg mit…mit keresel itt? –apa ellökte magát a kocsitól, és felém jött. Még soha nem ütött meg, de… most lenne rá oka. Most látszott rajta igazán, hogy farkas. Az arca komoly volt, és semmilyen érzelmet nem tükrözött. Végül egy lépésnyire megállt előttem. De… nem csinált semmit.
- Jacob elmondta hol vagy, ezért az első géppel idejöttem.
- Apa én nagyon…
- Sajnálod? – kérdezte gúnyosan – Tudod mit tettél?
- Szerintem nem tettem semmi rosszat. – hajtottam le a fejem. Nem láttam az arcát, de a kezét igen ahogy meg-megremeg.
- Szóval szerinted az nem rossz, hogy elárultad a családodat? – kérdezte fogcsikorgatva
- Értsétek már meg végre, hogy nem csináltam semmi olyat ami bűn lenne! Nem hiszem el, hogy ennyire primitívek vagytok! Nagylány vagyok, és pontosan tudom, hogy mit csinálok! – keltem ki magamból. Apám csak szikrázó szemmel méregetett, majd szó nélkül beszállt a kocsiba. Azt hittem ott hagy, de nem. Várt. Sóhajtottam, és én is beültem mellé.

Annyira nem volt vészes az út. Nem szóltunk egy szót sem egymáshoz, de nem bántam. Nem az a kínos csönd ült köztünk, hanem olyan csönd ami mind a kettőnknek kellett. Edward tévedett. Ha az apámmal ilyen nehéz volt az első beszélgetésünk, akkor milyen lesz anya, és a többiek?! Nem akarom tudni. Apa leállította a motort, és se szó, se beszéd bement a házba. Hátra se nézett, hogy követem-e. Az a legnagyobb gond, hogy még magam sem tudom, hogy helyes-e amit tettem. Lehet, hogy jó, de az is lehet, hogy két nap múlva megbánom. Akkor lenne ennek az egésznek értelme ha tisztában lennék a saját érzéseimmel. De nem. Egy sóhaj kíséretében kiszálltam a kocsiból. Majd némi tétovázás után benyitottam a kisházba. Csodák csodájára nem voltak bent sokan mint általában. Emily az asztalnál ült kisírt szemekkel. Egyik oldalán Sam, a másikon John Young, az apám vigasztalta. Jacob a konyhaszekrénynek dőlve nézte az eseményeket. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó Emily rám nézett, és majd meghasadt a szívem.
- Látod mit tettél? – nézett rám dühösen Sam. Nem mondtam semmit, csak bambán álltam az ajtóban.
- Nyugodj meg Sam! – csitította az apám.
- Anya hol van? – kérdeztem halkan
- Nem engedtem, hogy idejöjjön. Emily is szörnyen ki van borulva. Gondold el őt! Nem fogom ennek kitenni az édesanyádat. – rázta meg a fejét. – Úgysem kell sokáig nélkülöznie már téged! Még ma visszaviszlek Los Angelesbe. – mondta sóhajtva. Jacob nem nézett rám. Semmi érzelmet nem mutatott irántam, és ez jobban fájt mindennél.
- Apa, én nem megyek sehova! – közöltem halkan.
-.Dehogyis nem! Az én lányom vagy, és azt teszed amit mondok! – nemlegesen megráztam a fejem
- Nem parancsolgathatsz nekem! Jövő héten betöltöm tizennyolcat, és azt teszek amit akarok! Addig pedig már nincs sok idő, szóval itt maradok.
- És megmondanád, hogy utána mihez kezdesz? A vámpírokkal fogsz élni? Vagy te is egy akarsz lenni közülük? – csak tátogni tudtam. Jacob végre rám emelte igéző szemét.
- Természetesen nem. – mondtam a szemébe, de láttam hogy kétkedik a szavamban.
- Akkor mégis mit akarsz a vámpíroktól? – tette karba a kezeit. Erre most mit mondjak? Talán az igazat. Már így is teljesen mindegy nem igaz?!
- Szeretem Edwardot apa! – suttogtam halkan, mire mindenki hitetlenkedve nézett rám.
- Szereted? – kérdezte suttogva Jacob. A szemében csak szomorúság volt.
- Igen…- hajtottam le a fejem
- Hogy szerethetsz egy vadállatot? – kérdezte síró hangon Emily
- Miért te kit szeretsz? – böktem Sam felé, mire az fenyegetően megindult felém. Mostanában egyre többször húzom ki nála a gyufát. Ha így folytatom egyszer nagyon megbánom. Apa is felállt, és nyugtatólag Sam vállára tette a kezét. Farkasszemet néztek, és szavak nélkül kommunikáltak egymással. Végül Sam bólintott, majd visszaült Emily mellé.
- Jobb ha befejezed ezt Jane! Lehet, hogy szörnyetegek vagyunk, de nem olyanok mint a vámpírok. – csak megráztam a fejem. Semmi kedvem megint elmondani, amit már vagy ezerszer említettem nekik. - Azt pedig ne felejtsd el, hogy én is egy szörnyeteg vagyok. – már nyitottam volna a szám, hogy tiltakozzak, de Jacob belém fojtotta a szót.
- Ahogy én is. – mondta halkan, majd a padlót fixírozva kiment a házból. Nem bírtam magammal. Szó nélkül utána futottam.
- Jacob! – kiabáltam, de a hatalmas farkas nem állt meg. Nagy léptekkel ment az erdő felé, és vissza se fordult. – Jacob! – kiabáltam újra, és futásnak eredtem. Persze semmit nem értem el, mert gyalog gyorsabb volt mint én. Végül amikor beért az erdőbe sikerült mellé kerülnöm, és megragadtam a karját. – Jake, hallgass meg! – kérleltem, mire kirántotta a kezét, az enyémből. Nyeltem egy nagyot, és igyekeztem nem észrevenni.
- Nincs mit meghallgatnom! – közölte szárazon
- De igen van. Tudnod kell, hogy én még mindig szeretlek téged! – álltam elé, és a mellkasára tettem a kezem. Amikor a szemembe nézett azt vártam, hogy a régi Jacob néz rám. De nem… egy teljesen új rideg szempár volt.
- Tudod, még csak most jöttem rá, hogy igazad volt. – mondta színtelenül
- Mi… miben? – kérdeztem akadozó lélegzettel
- Nem te vagy a bevésődésem. Az igaz szerelmednek megtudsz bocsátani, és nem tudsz rá haragudni. Viszont én… mindennél jobban gyűlöllek téged! – nem várta meg, hogy mondjak valamit. Szó nélkül elment mellettem. Én pedig egyedül maradtam. Nem tudtam mit tenni. Csak álltam a kihalt erdőben, és meg sem tudtam mozdulni. Üres voltam. A szívem darabokra tört, és nem tehettem ellene semmit. A torkom elszorult, és egy könnycsepp legördült az arcomon. Nem akarok itt sírni! Összeszedtem a maradék erőmet, és őrült futásba kezdtem. Nem néztem semerre csak előre. A könnyek folytak le az arcomon, de még nem borultam teljesen ki. Egyenesen a partra futottam, a régi közös helyünkre Jacobbal. Ahol már soha nem leszünk együtt. Erőmet vesztve rogytam le a fatörzsre, és hagytam, hogy minden elvesszem. Hagytam, hogy egyedül lehessek a bánatommal. Nem bírtam tovább. A könnyek utat törtek maguknak. Én pedig nem tudtam mit tenni. Csak hangos zokogással vártam, hogy a szívem millió darabra hulljon…