Silver Moon 16. fejezet

16. fejezet

Egyedül maradtam. Edward haragszik rám, és ez az én hibám. Nem lett volna szabad ezt tennem vele. De mit tehetnék? Mindennél jobban szeretem Jacobot, és fogalmam sincs hogy mit érzek Edward iránt. Lehet, hogy csak a bevésődés miatt érzem ezt, de… már azelőtt is szerettem, és ez nem változott. Viszont Edward… ő teljesen más helyzet. Pár napja még azt se tudtam, hogy mit érzek iránta most meg… úgy érzem mindent megtennék érte. De elmondhatom ezt, Jacobról is. De jó nekem, hogy ennyi pasim van. Vagyis…volt. Már lehet egy sincs. Lerogytam a kanapéra, és a kezembe temettem az arcom. Nem értem magamat. Miért nem jó nekem egy?! Miért kell rögtön kettő?! A zsebemben megcsörrent a telefon, mire felugrottam ijedtemben. Nyeltem egy nagyot. Már számítottam erre a hívásra.
- Szia…apa. – sóhajtottam
- Megmondanád, hogy hol vagy? – ennyit az udvarias köszönésről.
- Am… egy szállodában.
- Hol? – emelkedett meg a hangja
- Volt egy kis gond a repülőtéren átkellett szállnom, és most… - beharaptam az ajkam, és gondolkodtam vajon melyik városban „vagyok” – most…Portlandban vagyok. – apám felhorkant
- És mégis mikor szándékozol hazajönni? – kérdezte hidegen
- Amint lesz gép megyek, de valami gond van a repülőtéren, és nem tudtam menni. De… sietek haza.
- Nagyon remélem, hogy így van. Mert lesz hozzád egy-két keresetlen szavam. – nyeltem egy nagyot, és inkább elengedtem a fülem mellett a megjegyzését. Soha nem emelt rám kezet, és tudom, hogy nem is tudna. Szóval attól nem félek, hogy kapok egy pofont. Azt már megkaptam Emilytől. Valljuk be! Megérdemeltem.
- Mond meg anyának, hogy sietek. – suttogtam halkan
- Rendben, megmondom – sóhajtotta – Szeretlek kicsim! – suttogta halkan, mire kicsordult a könnyem.
- Én is apa…
- Siess haza, és hívj ha már lesz valami hír!
- Hívni foglak! Szia!
- Szia! – mondta halkan, majd letette. Percekig csak a süket telefont tartottam a fülemhez, majd zsebre tettem. Nagyon szeretem apát, és mégis ezt teszem vele. Mindenkinek akit szeretek hazudok. Ennek nem lesz jó vége. Ha apa megtudja, hogy most hol vagyok, akkor örökre meg fog utálni. Letöröltem a könnyeimet, és kibotorkáltam Edward szobájából. Lementem a földszintre, és a konyha felé vettem az irányt. Esme szorgosan dolgozott pár szelet szendvicsen.
- Honnan tudtad, hogy erre vágyom? – kérdeztem, mire elmosolyodott
- Rég ettél. Gondoltam éhes vagy.
- Az is vagyok. - ültem a pult mellé. Esme elém tolta a tányért, mire lassan enni kezdtem. – A többiek hol vannak? – néztem körbe, de nem láttam senkit
- Carlisle a kórházban, Rosalie vásárol, Emmett és Jasper vadásznak, Alice… igazából fogalmam sincs mit is csinálhat most. Talán neked vásárol valamit. – mosolygott rám, amit én viszonoztam – Edward pedig nem tudom hol van. Nem rég se szó, se beszéd elment. Lehet, hogy Emmették után ment. – Esmen látszott, hogy pontosan hallotta mi történt, de nem akar kérdezősködni. Lehajtottam a fejem, és az utolsó falatot is megettem a szendvicsemből.
- Köszönöm.
- Nincs mit. – mosolygott rám, majd elmosta a tányért
- Nem fog baja esni? – kérdeztem halkan. Tudtam, hogy tudja kiről beszélek. Esme rám mosolygott, és leült a mellettem lévő székre.
- Nem eshet baja. Most egy kicsit elkell gondolkodnia a dolgokon, de ha visszajön megbeszélhettek mindent. Higgy nekem! – fogta meg gyengéden a kezem
- Remélem, de… annyira nehéz hazudni a családomnak. – Esme együttérzően nézett rám
- Tudom, és sajnálom is. Azt pedig főleg sajnálom, hogy ez miattunk van.
- Nem. Ez miattam van. Telhetetlen vagyok. Nem elég az, ami van. Nekem több kell. De nem bánom, amit tettem.
- Ennek örülök. – mosolygott rám, majd gyengéden megszorította a kezem, és felállt. – Szia Edward! – hirtelen hátrakaptam a fejem. Észre se vettem, hogy itt van. Lazán az ajtófélfának támaszkodott, és kifejezéstelen arccal nézett rám.
- Magatokra hagylak! Elmegyek Carlislehoz, de még előtte beugrok az árvaházba. – végigsimított Edward karján, mire ő rákapta a tekintetét, és egy szeretetteljes puszit nyomott az anyja arcára. Esme rámosolygott a fiára, majd kiment a házból. Most már engem fixírozott, és nem is akarta tagadni, hogy mennyire megbántottam. Nem mozdultam. Nyeltem egy nagyot, és vártam, hogy megszólaljon. A csönd már nagyon kínossá vált, és már nem bírtam.
- Mondj valamit, könyörgök!
- Mit akarsz, mit mondjak?
- Nem tudom. Kiabálj velem, hogy miért vagyok ilyen buta liba. Mond, hogy gyűlölsz, és mennyek el innen, mert már nem tudsz egy fedél alatt lenni velem! – Edward ellökte magát az ajtófélfától, és elém állt. Két kezébe vette az arcom, és aranybarna szemeivel nézett rám.
- Soha nem tudnék ilyet mondani neked. – suttogta
- Pedig megérdemelném. – sütöttem le a szemem. Hátrasimított az arcomból egy hajtincset.
- Szeretlek. – suttogta halkan, mire ránéztem
- Még ezek után is? – kérdeztem kétkedve, mire elmosolyodott
- Igen. Még ezek után is. Megértem, hogy időt kérsz. És… én megadom. Időm mint a tenger. – vonta meg a vállam, mire elmosolyodtam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Hirtelen nem értette a reakciómat, de végül visszacsókolt. – Ez meg mi volt? – kérdezte mikor eltávolodtam tőle
- Szeretlek Edward! – suttogtam halkan, mire rám mosolygott
- Tudom, és ennek mindennél jobban örülök. – csókolt meg. Hirtelen torokköszörülésre lettem figyelmes. Eltávolodtam Edwardtól, és megláttam Emmettet.
- Bocsi, hogy zavarok, de Alice beszélni szeretne Janeel. De… ha még kértek pár órát szólok neki. – Edward megforgatta a szemeit, én pedig lekászálódtam a székről.
- Nem kell, köszi Emmett! – mentem el mellette, majd még visszanéztem a félistenemre – Később találkozunk! – mosolyogtam rá, mire a mellettem lévő vámpír felkuncogott. – Mi lenne ha egyszer másra is gondolnál? – Emmett teli szájjal rám mosolygott
- Az úgy nem lenne elég izgalmas. - nem mondtam semmit, inkább felmentem Alicehez. Be sem kellett kopognom, mert már várt rám az ajtóban.
- Na, végre! – ragadta meg a karom, majd behúzott a szobájába. - Észveszejtő ruhákat vettem neked! – ment az ágyon lévő szatyrokhoz. Nyeltem egy nagyot. Nagyon szeretem a ruhákat, és a vásárlást, de Alice ízlése nem mindig egyezik az enyémmel. Nem is tétovázott az első ruhát máris a magasba tartotta. Egy mélykék pántos koktélruhát tartott a kezében. Elvettem tőle, és magam elé tartottam.
- Ez gyönyörű! – akadt el a lélegzetem. Alice mosolya kiszélesedett
- Láttam, hogy tetszeni fog, de így élőben még jobb látni. – csapta össze a kezeit, és már indult volna a következő zsákmányért, de hirtelen megdermedt, és az ajtó felé fordult. Valamit hallott amit én nem. Alice kifelé indult, de még megfogta a kezem. – Maradj itt! – kért komolyan. Bólintottam, de a kíváncsiság nőtt bennem. Kiment a szobából, én pedig az ajtóra tapadtam. Akárhogy is hegyeztem a fülem egy szót sem hallottam. Ilyenkor nagyon szívesen lennék vámpír, vagy vérfarkas. Fel-alá kezdtem járkálni, de az idegességem nem múlt el. Végül nem bírtam tovább, és kimentem a folyosóra. Halk veszekedés foszlányát hallottam, de nem mernék rá megesküdni. A lépcső tetején megálltam, és elakadt a lélegzetem. Alice, és Rosalie a férficsoport mellett álltak. Emmet, és Jasper pedig Edwardot állták közbe védekezően. A legapróbb fenyegető mozdulatra, és ugrottak volna, de a lányok is. A bejárati ajtóban voltak, és… veszekedtek a vendégükkel. Nem bírtam megmozdulni. Mintha a lábaim kőből lettek volna. Tudták, hogy ott vagyok mégsem néztem rám, csak a velem szemben lévő vendég nézett a szemembe. Végül megtaláltam a hangom, és ki tudtam nyögni valamit.
- Jacob…