Silver Moon 14. fejezet

Sziasztok!

Bocsi, hogy ilyen későn jön csak új fejezet, de mostanában nem sokat vagyok otthon. A másik dolog pedig, hogy nincsen netem. :( Most is a suliból írok. Szóval nem tudom mikor lesz új feji majd igyekszek (ahogy visszajön a netem jövök :D) addig is itt a 14. fejezet! :)

puszi
Niky

14. fejezet

Miközben a ruhákat pakoltam nem bírtam megállni sírás nélkül. Azért jöttem ide, mert Jakeel akartam lenni, és Edwarddal. Most pedig azért megyek el, hogy egyikkel se találkozzak. Milyen ironikus. Próbáltam úgy elrakni a képeket, hogy ne nézzek rájuk vagy biztos sírógörcsöt kapok. Nem zavart meg senki a pakolásban. Sam valószínűleg hallja, hogy mit csinálok, de nem jött fel. Még örülni is fognak ha elmegyek. Egy hülye liba vagyok. Azt hittem minden szép és jó lesz, de nem így történt. Abban bíztam, hogy nem derül ki semmi a családomról, hogy ők rendes emberek, és nem…… természetfölötti lények. Ha így lenne nem kéne most elmennem. De csak nekem van olyan szerencsém, hogy egy vérfarkasba szeretek bele. Egyszer csak kopogtak az ajtón.
- Gyere be! – kiáltottam ki, de nem fejeztem be a pakolást. Egy pillanatra felnéztem, hogy megnézzem ki jött be, majd a szekrényhez mentem.
- Szóval….. elmész? – kérdezte Paul, mire sóhajtva felé fordultam. Biztos lélegzetelállító látvány lehetek kisírt, könnyes szemekkel.
- Igen. – bólintottam, majd egy zsebkendőért nyúltam. A fürdőben megmostam az arcom, és egy kicsit rendbe szedtem magam. Paul nem jött utánam ott állt az ágyam mellett, és engem fixírozott. – Csodálom, hogy érdekel mit teszek. – mondtam gúnyosan
- Igenis érdekel……és nem csak engem.
- Hmm…. A nővérem aggódik?! Meglepő. Azt hittem egy szemét dögnek tart. – mondtam ridegen, és a bőröndhöz léptem.
- Ne mondj ilyet! Emily aggódik érted, és nem akarja hogy elmenj. Senki nem akarja, hogy elmenj, de…. ez így nem mehet tovább!
- És téged küldtek követnek? – néztem a szemébe
- Samet nagyon felidegesítetted, úgy ahogy Emilyt is. – mondta halkan
- Valakinek megkellett mondani az igazat. Én csak kimondtam ami az igazság. – vontam meg a vállam, de tudtam hogy ez nem igaz. Nagyon csúnya dolgokat vágtam Sam fejéhez, de….. nem vonnám vissza. De ha akarnám se tudnám nem megtörténté tenni.
- Ezt te sem gondolod komolyan.
- Örülök, hogy így tudod hogy mit gondolok. – mondtam gúnyosan, mire Paul megrázta a fejét – Na mit ajánlanak? – kérdeztem, és egy pillanatra abbahagytam a pakolást. Paul sóhajtott.
- Maradhatsz ha a La Pushi suliba fogsz járni, és nem mész egyedül a városba.
- Látom nagyon megakarjátok akadályozni, hogy találkozzak a Cullenekkel. – Paul arca elkomorult
- Így a legjobb.
- Kinek? Nekem, vagy nektek? – nem válaszolt, de nem is kellett. Sóhajtottam, majd ránéztem. – Szerintem mindannyian tudjuk, hogy ez így nem fog menni.
- Reménykedni lehet. – mondta Paul színtelen hangon
- Nincs miért itt maradnom. – vontam meg szomorúan a vállam
- Ne mondj ilyet! Emily, és Sam biztos……. – nem hagytam, hogy befejezze
- Nem érek semmit azzal ha ők megbocsátanak, ha Jacob nem. – mondtam, és könnyek gyűltek a szemembe. Paul magához ölelt, én pedig sírva borultam a karjaiba.
- Szeret téged. – suttogta miközben a hátamat simogatta, és próbált megnyugtatni.
- Én ebben nem vagyok biztos. – mondtam, már egy kicsit nyugodtabban.
- De legyél. Már a bevésődés előtt szeretett, és ez nem változott. És nem is fog megváltozni.
- Lehet, hogy szeret de annyira megbántottam, hogy soha többet nem fog velem beszélni.
- Ez nem igaz!
- De igen. – húzódtam el, és a bőröndökhöz mentem - Ezért kell elmennem!
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte komolyan.
- Igen. Biztos. – bólintottam
- Segítsek valamiben? – kérdezte pár perc csönd után.
- Nem kell köszi. Mindjárt végzek, és már itt sem vagyok! – Paul sóhajtott, majd megölelt
- Hiányozni fogsz. – suttogta
- Te is. – szorítottam magamhoz, de tudtam hogy úgysem érez különbséget. Az én erőm az övéhez képest semmi. Paul rám mosolygott, majd kiment a szobámból. Sóhajtva leültem a bőrönddel teli ágyra. Biztos elakarok menni? Végül is mi köt már ide? Semmi. Jacob volt az aki miatt legfőképp itt maradtam volna, de már semmi nem olyan mint régen. Hülyeséget csináltam, és ezen már nem tudok változtatni, de nem is akarok. Edwardot is szeretem, és nehéz itt hagyni. Mégis…. meg kell tennem.

Mikor végeztem a pakolással lehurcoltam a bőröndöket a kocsimba. Paul és a többiek felajánlották, hogy segítenek de nem engedtem nekik. Bementem a kisházba, és búcsút mondtam mindennek. Amikor Emily elé álltam nem bírtam ránézni.
- Én….. szóval….. én….. köszönöm a vendéglátást, és minden mást is. Sajnálom ami történt, de nem mondom azt hogy megbántam. Nem akarok neked hazudni. És….. hiányozni fogsz. – mondtam halkan. Emily könnyes szemmel megölelt.
- Te is nekem. – megpusziltam sebhelyes arcát, majd Samhez léptem.
- Nagyon sajnálom mindazt amit a fejedhez vágtam. Nem volt igazam, csak…… ideges voltam. – Sam bólintott, majd röviden megölelt
- Ne vigyünk ki a reptérre? – kérdezte Paul
- Nem, köszönöm. Megoldom. – elbúcsúztam mindenkitől, és beszálltam a kocsiba. Még egyszer ránéztem a kisházra, majd elindultam. Elakartam köszönni Jaketől, de nem hiszem hogy jó ötlet lett volna. A Cullenek pedig remélem tudják, hogy miért nem megyek el hozzájuk elköszönni. Ennek így kell lennie, és pont. Egyszer csak megcsörrent a telefon. Ránéztem a kijelzőre, és sóhajtottam. Edward hív. Megráztam a fejem, és kinyomtam a hívást.

A reptéren sokan voltak. Mindenhol tolongtak az emberek. Én meghúztam magam egy kis széken, és vártam hogy felszállhassak a gépre. Behunytam a szemem, és elgondolkoztam. Mi fog rám otthon várni? Apa ki lesz akadva, és anya sem fog örülni a történteknek. Valószínűleg szobafogság, vagy valami ilyesmi lesz a büntetésem. A mobilomtól már most elbúcsúztam.
- Jane! – a nevem hallatán kinyitottam a szemem. Edward lépkedett felém, cseppet sem boldogan. Felálltam a székből, és tettem egy ingatag lépést felé. Végül elért engem, és azonnal megragadta a karomat. Nem erősen, de nem is gyengéden. – Mit képzeltél? Hogy csak így elengedlek?
- El kell hogy engedj Edward! – mondtam halkan, mire ő elengedte a karom
- Nem akarlak. Két év hosszú idő nélküled. Most pedig örökre elmész. – simított végig gyengéden az arcomon – Nem hagyhatsz itt! – megérintettem az arcomon lévő kezét
- Nem akarlak, de muszáj!
- Semmi sem muszáj! – sóhajtottam, majd közelebb léptem hozzá
- Szeretlek Edward, de…. Jacobot is szeretem. Arról pedig fogalmam sincs, hogy melyikkőtöket szeretem jobban. És nem is akarok választani. Ezért kell elmennem. – suttogtam halkan.
- Maradj Jane! Válaszd Jakeet csak maradj. Nekem elég ha boldognak látlak.
- Jake már nem akar látni Edward! Meggyűlölt!
- Nem tud gyűlölni. – rázta meg a fejét
- De igen tud. – mondtam hidegen – Jobb ha elvesztem mind a kettőtöket, minthogy az egyikőtök nélkül éljek. Így talán könnyebb lesz.
- Vagy nehezebb. – jött a halk válasz
- Ha csak az egyikkőtökkel vagyok akkor a másik szenved. Ha viszont nem vagyok senkivel, akkor mindenki boldog.
- Kivéve téged, és engem. Ha jól gondolom akkor pedig Jacob sem rajong ezért az ötletért. – már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, mikor meghallottam hogy mindjárt indul a gépem
- Mennem kell! – suttogtam, és elakartam húzódni, de Edward megállított
- Maradj, Jane! Kérlek! – mondta könyörgő szemekkel. Csak tátogni tudtam. Egy részem maradni akart, de a másik könyörgött azért hogy elmehessen innen. – Kérlek! – suttogta, majd lágyan megcsókolt.