5. fejezet
- Mi a baj? – kérdezte Jacob. Az ágyamon feküdt én pedig az ablak párkányon ültem, és próbáltam rendezni a gondolataimat. Amióta eljöttünk a suliból csak Edward arckifejezése jár a fejemben. Az a szomorú tekintet. Akárhogy is, de nem akarom hogy ez az emlék maradjon bennem egy ilyen gyönyörű lényről mint Edward. Sóhajtva megráztam a fejem.
- Semmi…. csak furcsa volt a mai nap. Ennyi az egész. – vontam meg a vállam, és reméltem hogy beveszi a mesét. Mielőtt felfoghattam volna hogy mi történik Jacob előttem termett, majd szorosan magához húzott.
- Mi a baj? – kérdezte újból ellenállhatatlan hangon. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, és nem a szemébe nézni.
- Semmi- suttogtam, de nem néztem rá. Jacob megelégelte ezt, és felemelte az állam. Sötét szemei megbabonáztak.
- Látom rajtad hogy valami nyugtalanít. – suttogta
- Nem nyugtalanít semmi. – makacskodtam, majd próbáltam ellökni magamat tőle, de nem sikerült. (Még szép egy ember, egy farkas ereje ellen)Újra próbálkoztam, de még mindig nem sikerült. Csak annyit értem el vele, hogy még erősebben szorított magához.
- Jake, engedj el!- suttogtam, és tovább próbálkoztam.
- Addig nem míg el nem mondod hogy mi a baj! Tudod hogy nekem bármit el mondhatsz. – suttogta elhaló hangon. Mire én bolond leálltam az erőlködéssel, és ránéztem. Könyörgő kölyök kutya szemei, csillogtak a szomorúságtól. Lemondóan sóhajtottam.
- Csak…nem értek néhány dolgot. – hazudtam
- Még is miket?- vonta föl a szemöldökét
- Például azt hogy miért utáljátok annyira a Cullenek-et? – pontosan tudtam hogy miért, de kellett valami amit hazudok. Nem szeretek neki hazudni, de ha muszáj…..
- Ismered a legendákat nem? – engedett el majd hátat fordított nekem
- De igen. Viszont azok nem igazak. Ők nem veszélyesek. Nem értem miért nem lehet kiverni a fejünkből azt a sok marhaságot.
- Azért mert nem, és kész!- keményedett meg a hangja. Nem akartam tovább hergelni, így inkább ejtettem a témát.
- Hát jó. Beszéljünk másról rendben?- léptem mögé, és hátulról átkaroltam izmos mellkasát. Ő bele egyezően sóhajtott, majd megfordult. Ahogy találkozott a tekintetünk, megcsókoltam. Jacob keze felcsúszott a hátamon, tudtam hogy a vámpírokat egyenlőre ejthetjük. Jake egyre követelődzőbben vette birtokba ajkaimat,majd mikor már nem maradt levegőm, kicsit elhúzódtam. Mind ketten ziháltunk.
- Szeretlek- simított végig az arcomon
- Én is szeretlek- suttogtam. Jake elmosolyodott, majd megpuszilta a homlokom. Boldogan bújtam Jacob karjaiba.
- Mennem kell!- húzódott el tőlem
- Jaj, ne! Maradj kérlek!- szorítottam magamhoz
- Én maradnék, de mennem kell járőrözni. – suttogta, majd hosszan megcsókolt. Mikor elakart húzódni, szorosan kaptam ajka után.
- Mennem kell! – suttogta, majd gyorsan elhúzódott hogy még véletlenül se tudjam ott tartani. Duzzogva fordultam felé, mire ő csak elmosolyodott. – Este jövök!- vigyorgott tovább, majd kiment a szobámból. Mosolyogva fordultam vissza az ablakomhoz. Ez a mosoly viszont nem sokáig maradt meg. Legszívesebben most azonnal elmennék Edwardhoz, csak hogy lássam mosolyogni. Annyira szívszaggató volt úgy látni. Mi a fenének ellenségek a vámpírok, és a vérfarkasok? Miért nem lehet békében élni? Biztos azért hogy megnehezítsék a dolgom. Vagy inkább azért hogy megnehezítsék azoknak a bolondoknak a dolgát akik mindkét fajjal akarnak barátkozni. Mérgesen sóhajtottam, majd megcsörrent a mobilom.
- Haló!- szóltam bele, a kelleténél élesebben
- Hé, hé nyugi! Nem kell leharapni a fejem. – szólt bele egy ismerős hang
- Emmett?!
- Bizony kis lány. – szólalt meg sokatmondóan- Alice mondta hogy hívjalak fel!
- Miért nem ő hívott? – értetlenkedtem
- Mert el kellett mennie Esmevel az árvaházba, de hamarosan itthon lesz. Viszont azt mondta hogy volt egy látomása rólad.
- Rólam? Az meg hogy lehet amikor a farkasokat nem látja, és most pont otthon vagyok. – vontam föl a szemöldököm
- Egyedül vagy otthon? – kérdezte Emmett
- Igen… - válaszoltam bizonytalanul
- Na hát akkor ezért. – mutatott rá sokat mondóan, mire én megértettem.
- És mit látott?
- Azt hogy ma átjössz hozzánk. – nevetett fel Emmett
- Szuper!- újjongtam. – Na és mikor?
- Fogalmam sincs. Gondolom ahogy lerakom a telefont, te már el is indulsz. – bár nem láttam az arcát tudtam hogy még most is mosolyog.
- Ez igaz. – bólintottam- Szóval ne tarts fel, mert szeretnék már menni!
- Oké, oké! Már is lerakom.
- Rendben. Szia…..
- Várj... egy kicsit!
- Mi az Emmett?!- kérdeztem már idegesen
- Csak annyi hogy mielőtt idejössz, ….. fürödj meg. Na szia! – vihogott fel, majd mikor vissza akartam vágni, már csak a vonal sípolását hallottam.
Perceken belül már a Cullenék felé vezető úton haladtam. A konyhában hagytam egy üzenetet Eminek. „Elmentem Seattle-be vásárolni. Majd jövök. Ne aggódj. Szeretlek, puszi. Jane” Bízok benne hogy nem fog aggódni, és nem fog utánam küldeni senkit hogy ellenőrizzen, mert akkor lebukok. De ha bármi veszély lenne akkor Alice nem üzent volna Emmettel. Viszont az is igaz hogy nem látja a farkasokat, tehát lehet hogy Seattle-be mennek utánam, de azt nem fogom tudni. Félre tettem a félős érzelmeimet, és próbáltam a házigazdáimra koncentrálni. A verandán már ott várt rám Alice. Mikor leparkoltam, és kiszálltam a kocsiból a nyakamba borult.
- Jaj, végre! Nem hittem volna hogy ilyen hamar eltudsz jönni, de szerencsém volt hogy nem volt otthon nálatok senki. Esme annyira örül hogy itt vagy…. na meg persze a többiek is. Na gyere, ne vesztegessük az időnket. – meg se várta hogy válaszoljak, azonnal húzni kezdett maga után. Mikor beértünk Alice elengedte a kezem, és tapsikolva Jasper-hez futott. Mindig is kedveltem Jaspert, de megtartottam tőle a 3 lépés távolságot általában, ez nem csak nekem, de neki is jó volt így. Azonban most meglepődtem a reakcióján.
- Örülök hogy itt vagy! – ölelt meg. Habár nem tartott fél másodpercnél tovább az egész, én még is előre haladásnak vettem. Ezek szerint hiányoztam. Mosolyogtam magamban. Jasper ellépett előlem, és a helyét Esme vette át. Ő már sokkal szorosabban, és gondoskodóbban ölelt át.
- Annyira hiányoztál Jane! – mosolygott rám, majd a férjének adott. Carlisle vidáman ölelt meg.
- Üdv, újra itt! Már jó hogy eljöttél!- mosolygott
- Én is nagyon örülök hogy sikerült. – viszonoztam a pillantását. Hirtelen egy fehér csíkot láttam meg magam előtt, majd egy hatalmas test ütközött nekem. Emmett felemelt, és egyszer megpörgetett a levegőben.
- Végre, valaki akit cikizhetek. – mosolygott rám, majd letett a földre. Kicsit szédelegve, de megálltam a lábamon.
- Köszi Emmett. Én is örülök hogy látlak! – mosolyogtam, mire ő kimutatta hófehér fogsorát. Emmett mellett Rosalie volt. Soha nem voltam túl jóban vele, de nem is voltunk ellenségek. Mondjuk úgy hogy elviselt engem.
- Szia Rose!- intettem felé, de nem mertem közelebb menni. Nem azért mert féltem tőle hanem azért, mert már annyira azért ismerem őt hogy tudjam nem vagyok a szíve csücske. Rosalie csak köszönés képen biccentett, majd a konyha felé vette az irányt. Ahol Esme valószínűleg már készíti nekem az ételt.
- Szóval.. milyen a kutyákkal lakni? A szagodból ítélve szörnyű. Pedig mondtam hogy fürödj meg! – mosolygott rám Emmett. Eleresztettem a fülem mellett a megjegyzését
- Nagyon jó. Csak nagyon aggodalmasak, és csökönyösek. – mosolyogtam rá, én is.
- Azt elhiszem. Mondjuk én se engedném hogy az ellenségemnél töltsd a délutánt, ha a húgom lennél.
- Miért nem vagyok a húgod? – tettem csípőre a kezeimet. Emmett elnevette magát, és szorosan megölelt.
- De igen az vagy. Az én szerencsétlen hugicám. – egymásra mosolyogtunk. A pillantásom pedig Emmett válla fölött a lépcsőre esett. Edward lazán a falnak támaszkodva állt a lépcső alján, és engem nézett. Mikor Emmett észrevette hogy kivel vagyok elfoglalva, szokásához nem híven csöndben kiment a nappaliból a többiek után. Félszegen álltam Edward kifürkészhetetlen, gyönyörű, aranybarna szemei előtt. A kínos csöndet, úgy tűnt soha nem töri meg. Mikor már nem bírtam dühösen dobbantottam a lábammal.
- Az isten szerelmére! Mondj már valamit! – rivaltam rá
- Mit akarsz mit mondjak? – suttogta halkan
- Mondjuk kezdhetnéd azzal hogy mi bajod van? – léptem közelebb hozzá, de fél úton megálltam
- Hogy mi bajom van? – húzódott gúnyos mosolyra az ajka- Azt hittem tudod.
- Nem, nem tudom! De így nem is fogom megtudni ha nem mondasz semmit. – dühösen keresztbe fontam a kezem a mellkasomon, és vártam a válaszát.
- Nagyon jól tudod hogy mi bajom van. Veszélyes itt lenned ha megtudják hogy itt voltál. Teljesen kifognak akadni, és bajod fog esni. Azt pedig nagyon nem szeretném hogy miattunk legyen bajod. – Edward ügyesen hazudik, de nekem már nem tud. Részben ez is a baja, ez igaz. De még van valami….
- Ennyi? – vontam föl a szemöldököm. Edward értetlenül nézett rám. Most biztos nagyon szeretne a gondolataimban olvasni.
- Igen ennyi. Miért ez nem elég?
- Van még valami amit nem mondasz el! – húztam össze gyanakvón a szemeimet. Edward ellökte magát a faltól.
- Bolondokat beszélsz – mondta színtelen hangon, majd elindult a szobája felé.
- Az lehet hogy bolondokat beszélek…. de ismerlek már annyira hogy tudjam mikor mondasz igazat. – mondtam már csak az üres lépcsőknek, de tudtam hogy hallotta amit mondtam.
A délután többi részét a nappali kanapén töltöttem, egy nagy tál étel, és a Cullen-ék társaságában. Csak úgy záporoztak a kérdések én pedig mindig őszintén válaszoltam mindenre. Néha azért a tekintetem elkalandozott a lépcső felé. A tudat alattiim azért számított rá hogy Edward egyszer csak megjelenik, de erre nem került sajnos sor. Mikor már 7 óra is elmúlt, elbúcsúztam tőlük. Legszívesebben felrohantam volna, és magamhoz öleltem volna Edwardot, de türtőztettem magam. Jasper azonban érzékelte az érzéseimet.
- Menj csak! Ő is szeretne elbúcsúzni tőled! – mosolygott bátorítóan. Mosolyt erőltettem az arcomra, és elindultam Edward szobája felé. Mielőtt benyitottam volna sóhajtottam egy nagyot. Edward a hatalmas üveg ablaka előtt állt. Csöndben becsuktam az ajtót, és közelebb mentem hozzá.
- Szóval… mennem kell! Már biztos aggódnak, és nem szeretnék sokat magyarázkodni. – mosolyogtam, de nem érkezett válasz. – Hát jó! – sóhajtottam, majd az ajtó felé indultam. Megállt a kezem a kilincsen. Vártam hogy megszólaljon, vagy hogy csináljon valamit, de…. Semmi. Úgy állt ott mint egy szobor. Dühösen odatrappoltam a háta mögé.
- Mi a fene bajod van? – szűrtem a fogaimon keresztül. Edward nem fordult meg. Legszívesebben pofon vágtam volna, de az csak nekem fájt volna. – Ha nem akarsz velem beszélni akkor mond azt, de ne csináld ezt!- Edward sóhajtott, és felém fordult
- Nincs semmi bajom. Csak az a bajom amit elmondtam.
- Ez nem igaz. Látszik hogy van valami bajod, csak nem akarod elmondani. – mondtam élesen. Ő csak sóhajtott, és megint visszafordult az ablak felé.
- Nem hiszem el hogy ilyen csökönyös vagy! Mi a franc bajod van? – kiabáltam rá, mire megfordult, és gúnyosan nézett rám
- Komolyan érdekel mi bajom van?
- Igen – halkult le azonnal a hangom
- Amikor 2 éve megtudtad hogy mi vagyok, és nem ijedtél meg,…. először fogalmam se volt hogy mi lesz. Azt hittem egyik pillanatról a másikra elrohansz sikítva. De te nem tetted meg. –mosolygott rám- Talán akkor szerettelek meg, amikor eljöttél először hozzánk, és láttam hogy befogadtak. Amikor elmentél Los Angeles-be azt hittem hogy soha nem foglak már látni. Most viszont amikor végre visszajöttél, te… Jacob Black-kel vagy. – szomorodott el a pillantása. Fel se tudtam fogni hogy mit mondott. Szeret?
- De nyugodj meg! Nekem az a legfontosabb hogy te boldog légy, és ha te az vagy akkor….. akkor én is. – mosolygott erőltetetten.
- Sajnálom Edward! – suttogtam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
- Ne tedd! Légy boldog, és… ne foglalkozz velem. – átszeltem a köztünk lévő távolságot, és szorosan megöleltem. A könnyeim utat törtek maguknak, és eláztatták Edward ingjét. Vigasztalón simogatta a hátamat, és próbált megnyugtatni. Tudtam hogy így úgy se tudok megnyugodni.
- Sajnálom Edward! – suttogtam újból, majd anélkül hogy ránéztem volna, kirohantam a szobájából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése