6. fejezet
Mikor már nem láttam semmit a könnyeimtől, félreálltam az út szélére és utat engedtem nekik. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Szeretem Edwardot, de nem úgy ahogy ő szeret engem. Össze kell szednem magam. Legalább a családom kedvéért. Mit szólnának ha megtudnád, hogy egy vámpír miatt sírok. Kivettem egy zsebkendőt a kesztyűtartóból, majd felszárítottam a könnyeimet. Sóhajtottam egyet, és elindultam La Push felé. Túl hamar hazaértem. Leállítottam a ház előtt a kocsit, és csak ekkor tudatosult bennem hogy nekem ma vásárolnom kellett volna. De egy darab ruha nincs nálam. Dühösen a visszapillantó tükör felé fordultam. Annyira nem is vészes. A szemem, és az arcom egy kicsit piros de nem olyan feltűnő. Észre se fogják venni…. Legalábbis remélem hogy a szuper látásukkal nem látják meg hogy sírtam. Majd próbálok nagyon keveset velük beszélni. Miközben magamat vizsgálgattam megláttam két szatyrot a hátsó ülésen. Kíváncsian hátra fordultam, majd a kezembe vettem a csomagokat.
- Alice! – suttogtam mosolyogva. A két szatyor ruhákkal volt tele. Meg van az alibim. A vámpír szagomra, meg majd azt mondom hogy Alice-el voltam vásárolni, és azért van a ruháknak is olyan szaga amilyen. Kikászálódtam a kocsiból, és a ház felé vettem az irányt. Bentről beszélgetés halk foszlánya hallatszott ki. Kifújtam a levegőt, majd beléptem a nappaliba. Mindenki itt volt.(Már megint) Emily azonnal rám villantotta a mosolyát.
- Végre megjöttél! Pont most lett kész a vacsora. – Paul rám mosolygott a válla fölött, amit én viszonoztam, de nem sikerült valami fényesen. Mindenkitől kaptam egy üdvözlő pillantást. Nem vették észre hogy sírtam. Legalábbis az asztalnál ülők nem. Jacob a konyhapultnak támaszkodva fixírozott engem. Olyan tekintettel hogy biztos voltam benne, hogy tudja mi történt. Nyeltem egyet majd elfordítottam a fejem.
- Köszi Emi, de már ettem. – mosolyogtam rá
- Rendben, de azért elteszek neked pár falatot a hűtőbe.
- Oké. Én…. Viszont most megyek lezuhanyozok, és lefekszek. – Emily mosolyogva bólintott. Még egyszer ránéztem Jake-re majd elindultam felfelé. Gyorsan összeszedtem a cuccokat ami kell, majd a zuhanyzó felé vettem az irányt. A forró víz most nagyon megnyugtató. Mintha a vízcseppekkel együtt a rossz dolgok egy része leperegne rólam. Mikor már teljesen kiáztam, és a végtagjaim is elernyedtem, kiszálltam a zuhany alól, és felvettem a selyem sortomat, a hozzá illő felsővel. Megmostam a fogam, és visszamentem a szobámba. Letettem a helyére a fürdéshez szükséges dolgaimat, majd szembe fordultam a vendégemmel aki az ágyamon ült.
- Szia! – mosolyogtam Jake-re, de őt nem hatotta meg csak kifejezéstelen arccal nézett maga elé.
- Sajnálom hogy ilyen későn jöttem, de elég sokan vol…..
- Szeretsz engem Jane? – nézett rám Jacob
- Persze hogy szeretlek – fölállt az ágyamról, közelebb jött hozzám hogy csak néhány centi választott el minket, majd mélyen a szemembe nézett.
- Ha nem tudod elfogadni azt….. ami vagyok. Akkor nem kell velem lenned. – egy pillanatig meg sem tudtam szólalni
- Én….én…. nem erről van szó. Szeretlek Jake, de annyi minden történt mostanában hogy egyedül akartam lenni, és ehhez elkellett mennem valahova. – vontam meg a vállam- Sajnálom, de kellett egy kis magány. De nem azért mert nem szeretlek, soha életemben nem szerettem még senkit ennyire mint téged. – Jacob megnyugodva kifújta a levegőt, majd átölelt- De miért kérdezted?
- Sírtál. – jelentette ki, majd végigsimított ott ahol az előbb még piros volt a sírástól. Szóval észre vette. Hogy is gondolhattam hogy nem veszi észre. Emily a nővérem, de még hozzá sem állok olyan közel mint Jacob-hoz.
- Jake, csak azért sírtam, mert félek, hogy elveszítelek. Attól hogy egyszer elmész és többé már nem jössz vissza. Ha ez megtörténne abba én belehalnék. – Jacob tekintete ellágyult, és közelebb húzott magához.
- Nem fogsz elveszíteni. Ezt megígérhetem neked. – mondta határozottan, majd szenvedélyesen megcsókolt. Ebben a pillanatban minden rosszat elfelejtettem. Edward se perc alatt kiment a fejemből, habár tudtam hogy holnap úgy is vissza jön és kísért. Jake a felsőm alá nyúlva simogatott. Mikor leakarta rólam húzni, eltoltam a kezét, mire ő lemondóan sóhajtott.
- Sajnálom, de még adj egy kis időt.
- Még is mennyit? – jött a nyűgös kérdés, ami megmosolyogtatott
- Nem sokat. Ígérem ha megváltoznak a dolgok, te tudod meg először. – Jake fölnevetett
- Ajánlom is. Kitekerném annak a nyakát aki előbb tudja meg nálam. – mosolygott, majd egy gyors csókot nyomott a számra
- Itt maradsz estére? – kérdeztem mosolyogva
- Sajnos nem tudok. – jött a válasz, mire már nem is volt kedvem mosolyogni
- Ne csináld ezt! – mondtam durcásan, majd az ágyam felé vettem az irányt
- Mit? – értetlenkedett Jake
- Ezt. Nem igaz hogy nem maradhatsz itt velem egyetlen este. Neked is kell egy kis szabad idő. – mondtam miközben elhelyezkedtem az ágyamban
- Most is van szabadidőm, és most is itt vagyok veled. De értsd meg megkell védeni az embereket.
- Még is kitől? A Cullenek-től? – ahogy kiejtettem a kérdést azonnal megbántam. Gratulálok Jane. Saját magadat elárultad.
- Mit tudsz a Cullenek-ről? – keményedett meg Jake hangja
- Se….semmit, csak annyit amennyit a könyvek írnak. – mentegetőztem, de tudtam hogy már nincs értelme. Jacob megfordult, és az ablak párkányra támaszkodva, nézte a kinti tájat. De tudtam hogy az agya teljesen máshol jár.
- Mióta tudod? – kérdezte suttogva. Sóhajtottam.
- Nem…. Olyan régóta. – haraptam be az alsó ajkam
- Még is mióta? – nézett rám a válla fölött Jake
- Két éve. – suttogtam. Jake dühösen fölszisszent
- És még is mikor akartad elmondani, hogy tudod? – jött a gúnyos kérdés
- Amikor eljött volna a megfelelő idő.
- Vagy is soha. – ez nem kérdés volt hanem kijelentés.- És te még is barátkozol velük annak ellenére hogy tudod mik ők?- fordult velem szembe
- Ők nem szörnyetegek. – jelentettem ki határozottan
- Szerinted az nem szörnyeteg aki embert öl?
- Ők nem élnek emberek vérén, te is tudod! – csattantam fel
- De bármikor elveszthetik az önuralmukat, és akkor már is megölnek valakit. – érvelt ellen
- Akár csak te! – sziszegtem a fogaim keresztül. Jacob tekintete megkeményedett
- Ne. Hasonlíts. Engem. Egy. Vérszívóhoz. – szűrte dühösen
- Igazad van egy vérszívóra nem hasonlítasz. Inkább egy kutyára. – mondtam élesen, mire Jacob izmai megfeszültek, és dühösen az ajtó felé trappolt
- Most meg hová mész? – keltem ki az ágyból
- Megyek szívok egy kis friss levegőt. Tudod nekünk kutyáknak szükségünk van rá. – mondta gúnyosan, majd kitrappolt a szobámból.
Reggel nagy lelkiismeret furdalással ébredtem. Nem kellett volna így bánnom Jacob-bal. Nem érdemelte meg. Én viszont annál inkább megérdemelném, hogy valaki lekeverjen nekem egy hatalmas pofont. Saját magamat elárultam, én se vagyok normális. Minek kellett úgy fölkapnom a vizet, hogy nem maradt velem egész este. Sóhajtottam, majd a fürdő felé vettem az irányt. Most kifejezetten örülök hogy van egy saját fürdöm a szobámban. Legalább nem kell senkivel sem találkoznom. Így is már biztos az egész falka tudja hogy én úgy barátkozok a Cullen-ekkel hogy tudom mik ők valójában. Gyorsan megmostam a fogam, megfésülködtem a hajamat pedig unalmasan leengedtem ahogy szoktam. Semmi kedvem vacakolni most a hajammal. Van nagyobb bajom is. Felvettem egy farmert, és egy fekete garbót, majd a cuccaimmal együtt lefelé vettem az irányt. Próbáltan lassan menni, de így is hamar leértem. Mindenki itt volt kivéve Jake. Senki nem nézett rám. Valahogy mindenki elvolt foglalva valamivel. Emily egy tányért sikált, ami már egy órája tiszta volt. A többiek pedig vagy őt nézték, vagy pedig a padló repedései voltak nekik túl érdekesek. Hát jó. Ha akarjátok így is csinálhatjuk. Füstölögtem magamban, majd kitrappoltam a kocsimhoz. Hál’istennek azonnal beindult, én pedig dühösen a suli felé vettem az irányt.
Ahogy a sulihoz értem leparkoltam egy üres helyre, majd kiszálltam a kocsiból, és a főépület felé mentem. Alice a Volvo mellett állt. Azonnal lelohadt a mosolya, és tőle nem megszokottan értetlenül nézett rám. Mikor elindult felém, én felemeltem a kezem, és erősen rázni kezdtem a fejem. Mire ő megtorpant, és bólintott egyet határozottan. Meggyorsítottam a lépteim. Észre se vettem hogy van előttem valaki míg egy kemény test belém nem ütközött.
- Sajnálom! – néztem rá egy pillanatra Edwardra, majd a matek terem felé vettem az irányt. Ahogy meglátták a többiek az arc kifejezésem nem is kezdtek el velem beszélgetni. Amihez én nagyon örültem. Az egész óra azzal telt hogy az ablakon néztem kifelé, és vártam hogy megjelenjen egy farkas, de az csak nem akart. Minden órám azzal telt, hogy próbáltam össze szedni a gondolataimat. Csalódást okoztam a családomnak. De nem az én hibám hogy vámpírok a legjobb barátaim. Ha nem tetszik nekik az sem érdekel, de akkor is barátkozni fogok azzal akivel akarok, és amikor akarok. Az irodalom óra után az ebédlő felé vettem az irányt. Már tele volt, majdnem minden asztalnál ültek. Végig pásztáztam az ebédlőt, míg nem találtam egy üres asztalt. Nincs kedvem társasághoz, amikor Alice mellett kellett ülnöm valamilyen órán akkor se szóltam egy szót sem. Ő megértette hogy most nem alkalmas, és nem is erőltette. Lehuppantam a székre, egy saláta, és egy ásványvíz kíséretében. A tekintetem megint az ablakra tévedt, de nem jelent meg a herceg fehér lovon.
- Leülhetek? – zökkentett ki az elmélkedésemből egy kérdés
- Nem. – jelentettem ki, mire Edward elmosolyodott, és csak azért is leült – Mit akarsz? – kérdeztem élesebben a kelleténél
- Csak szeretném megtudni, hogy mi a baj. – vonta meg a vállát, majd az asztalon összekulcsolta a kezeit
- Semmi. – suttogtam
- Én nem így látom. – mondta Edward mire, én megforgattam a szemeimet
- Mert te mindig mindent látsz igaz? – kérdeztem gúnyosan. Edward figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet
- Megtudták igaz? – kérdezte lágyabb hangon. Nem válaszoltam. Csak az érintetlen salátámat turkáltam
- Hogy fogadták?
- Szerinted? Úgy néz ki mintha majd kicsattantak volna az örömtől? – kérdeztem élesen, Edward nem válaszolt
- Attól még enned kéne. Reggelizni se reggeliztél. Ha most sem eszel leesik a vérnyomásod, és elájulsz. – aggodalmaskodott tovább. Nem foglalkoztam vele hogy honnan veszi hogy nem ettem, de nem is érdekelt.
- Senkit nem érdekelne. Hidd el. – suttogtam
- Ne mondj ilyet. Most dühösek, de majd megbékélnek.
- Honnan tudod? Azt hittem Alice lát a jövőbe és nem te. – gúnyolódtam
- Ez igaz, de amit lát azt én is, csak…. Másod kézből. – mosolyogott, de nekem nem volt kedvem mosolyogni. Edward sóhajtott.
- Nyugodj meg Jane, semmi nincs veszve. – tette a kezét az enyémre, de én kirántottam, mire ő is visszahúzta a sajátját
- Az lehet, de akkor is minden összekuszálódott, és most fogalmam sincs hogy mit csináljak. – suttogtam, a szememben pedig gyűlni kezdtek a könnyek.
- Nyugodj meg. Inkább egyél. – unszolt továbbra is.
- Nem vagyok éhes. – toltam el magam elől a tálat- Ha annyira éhes vagy edd meg te! – tettem karba a kezem. Edward megrázta a fejét
- Ne legyél már ennyire makacs!
- Nem vagyok makacs, csak egyszerűen nem kell és kész. – Edward lemondóan sóhajtott
- Rendben akkor ne egyél. Nem az én bajom. – vonta meg a vállát.
- Nem is kell neked semmivel sem foglalkoznod. Neked olyan tökéletes az életed. Mindened meg van. Az égvilágon semmi bajod nincs. – csattantam fel
- Nincs igazad Jane. – jött a halk válasz
- Ugyan miért ne lenne? Nem a te barátodról derült ki hogy vérfarkas, és hogy a legjobb barátaid vámpírok. Nem neked vallott szerelmet egy 100 éves vámpír két év barátság után. – dühöngtem, de halkan hogy ne hallja meg senki Edwardon kívül, majd feltápászkodtam az asztaltól, és kifelé vettem az irányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése