Silver Moon 1. fejezet

Jó olvasást! Remélem tetszik, ja és komikat lécci!
pucca
üd.:Niky

1. fejezet

Izgatottan hajtottam a kanyargós úton La Push felé. 2 év telt el, de én még mindig úgy gondolok erre helyre mint az otthonomra. Kíváncsi vagyok mennyi minden változott 2 év alatt?! Ráléptem a gázra hogy minél előbb láthassam a rég nem látott ismerős arcokat. Megismernek még? A nővérem biztos, na de a többiek? A gondolataimba merülve hajtottam tovább, és észre se vettem de már ott is voltam. Leparkoltam a nővérem Emily és a vőlegénye Sam háza előtt. Lassan kimásztam a kocsimból és elindultam az ismerős kis ház felé amit mindig is imádtam és a mai napig szeretek. Csak pár lépést tettem meg amikor kicsapódott a bejárati ajtó és Emily viharzott ki rajta. Sebhelyes arcán a szája felfelé görbült ahogy meglátott. Furcsa volt így viszont látni a mindig gyönyörű nővéremet. Már megszoktam az arcát és nem is foglalkoztam vele sokat hiszen én úgy is szeretném ha 3 szeme lenne és egy lába, de még is nehéz volt elhinni hogy egy medve így elcsúfította az egykor gyönyörű arcát.
- Jane! – kiáltotta a nővérem majd futni kezdett felém, mire én is megszaporáztam a lépteimet. Mikor elértük egymást azonnal egymásba karoltunk, én pedig önfeledten borultam a nyakába. Csodás illata volt igazi fűszeres La Push-i illat amit én mindig is imádtam. Mikor végre elengedtük egymást Emily a szemembe nézett és csak mosolygott.
- Annyira örülök hogy végre itt vagy Jane. Már azt hittem sose érsz ide.
- Én is azt hittem Emily. Jaj, annyira hiányoztál! – öleltem meg újból
- Te is nekem Jane. Nálad jobb hugicát el se tudnék magamnak képzelni. – kacagott fel
- Nálad jobb nővér sincs a világon se hol! – mosolyodtam el én is. Majd elengedtük egymást és elindultunk a ház felé. Amikor beléptünk meglepődtem hogy minden olyan mint régen. Még a képek a falon is ugyan azok mint voltak kivéve hogy kiegészültek pár képpel amin Emily virít Sam mellet.
- Felviszem a cuccomat oké?
- Persze menny csak. A szobád a régi hozzá se nyúltam csak kitakarítottam.
- Köszi Emi. –öleltem meg még egyszer majd felfelé vettem az irányt. Amikor felértem és benyitottam a szobámba nagyon meglepődtem. Igaza volt Emilynek minden a régi. Ledobtam a bőröndöket és oda mentem az íróasztalomhoz ami még mindig ugyan az volt amit egyszer a szüleimtől kaptam még 4 éve. Mindig is imádtam ezt a szobát mert innen volt a legszebb kilátás La Push-ra. Leültem az ablak párkányra és a tájat kezdtem pásztázni. Percekig csak ültem és néztem az erdőt. Amikor kintről hangokat hallottam amik épp a szobám felé közeledtek. Még le se szálltam a párkányról amikor egy ismerős még is idegen személy rontott be a szobámba. Majd magához húzott és szorosan magához ölelt. Már épp megfulladni készültem amikor egy újabb ismerős lépett a szobámba és valamit motyogott olyan halkan hogy nem is értettem, de a fogva tartóm igen, és lazított a szorításán mire én kicsit hátrébb húzódtam hogy szemébe nézhessek, de nem engedtem el.
- Seth?! – kérdeztem majd nem suttogva
- Bizony! – virult fel az arca. Valóban ő volt és még sem. Legalább 3 - szor nagyobb nálam. Az izmok csak úgy dagadtak rajta. Mikor végre szóhoz tudtam jutni a meglepődéstől a szemébe néztem ami ugyan olyan volt még így két év után is mint volt.
- El se hiszem. Amikor utoljára láttalak még kis majom voltál aki alig volt magasabb nálam pár centivel. – Seth már épp szólásra nyitotta a száját amikor az ismerős az ajtóból közelebb lépett hozzánk mire én azonnal fel is mertem hogy ki is az.
- Igen Seth egy …. picit megváltozott, de ne aggódj ugyan olyan majom most is mint 2 éve. –mosolyodott el Embry majd játékosan összekócolta Seth haját.
- Jaj, hagyd már a hajam tudod mennyi időbe telt reggel megcsinálni hogy jól álljon? – nyafogta. Én erre csak elmosolyodtam , majd kibújtam az öleléséből és Embryhez mentem majd átöleltem. Ő is ugyan olyan nagy darab volt mint Seth. Mi a fenét csináltak ezek 2 év alatt hogy ekkorák lettek?
- Örülök hogy itt vagy Jane, de szerintem nem kéne téged kisajátítani. Még nagyon sokan szeretnének veled találkozni és ki vagyok én hogy ezt megakadályozzam? – mosolyodott el Embry majd Seth-el együtt lefelé kezdtek húzni a lépcsőn. Ahogy leértünk már láttam is hogy miről beszélt Embry . Rengeteg ismerős arc volt a konyhában. Akiknek mindegyike olyan termetű volt mint Seth és Embry. Itt mindenki ekkora? Futott át a kérdés a fejemen. Amikor beléptem a konyhába Quil lépett oda hozzám és üdvözölt egy hatalmas öleléssel.
- Végre itt vagy már. Nagyon hiányoztál kis lány!
- Te is nekem Quil! – mosolyodtam rá, majd amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tovább is állt hogy helyett adjon a mindig vidám Jarednek. Aki most is majd kicsattant az örömtől ahogy magához ölelt.
- Végre lesz egy olyan ember is akivel tudok fogadni és még meg se sértődik ha én nyerek. – mosolygott rám szívélyesen
- Bizony végre lesz valaki akivel eltudok hülyülni. –erre egy szomorú morgást hallottam a hátam mögül ahol Seth állt.
- Nem úgy értettem Seth. Nálad jobb barátot el se tudnék képzelni. –öleltem magamhoz, mire ő végre elmosolyodott.
- Na most már elég lesz én még nem üdvözöltem az új jövevényt.
- Paul! – bújtam erős karjai közé
- Mi az kis lány csak nem hiányoztam? – kérdezte hamiskásan
- De hogy nem , Los Angeles-ben nem volt senki akivel bajba tudtam kerülni. Ott mindenki jó kis lányt játszik. Most viszont már van akire rá tudom verni a balhét ha elkapnak. –mosolyogtam Paulra, aki felnevetett
- Hát így ismersz engem aki hagyja hogy lebukj? Nem hagyom hogy az egyetlen tásamat valaki elkapja. – ölelt szorosan magához
- Most már végre én is ideférnék? Szeretném üdvözölni gyönyörű menyasszonyom gyönyörű húgát. –mosolygott rám Sam. Mire Paul arrébb ment hogy Sam férjen a helyére. Szorosan magához ölelt majd el is engedett és a szemembe nézett.
- Örülök hogy itt vagy és újból itt laksz majd velünk.
- Én is örülök Sam. –mosolyogtam vissza rá.
- Na jó most már elég legyen jó. Szegénykém biztos fáradt már a hosszú út miatt hagyjátok hadd pihenjen egy kicsit legalább .- pirított fiúkra Emily
- Ne Emi! Hagyd csak ! Szívesen vagyok velük főleg ennyi idő után. Persze csak ha ők is akarják? – néztem kérdőn a hatalmas body bilderekre, akik boldogan mosolyogtak vissza rám. Körbe néztem a kis konyhában ahol csodáltam hogy ennyi nagy darab fiú elfér, de azt akit kerestem nem találtam meg sajnos.
- Sam ! Billy hol van? – kérdeztem kérdőn nővérem leendő párját
- Szerintem otthon van. Ha akarod valamelyik fiú elkísér hozzá. Elakart jönni de sajnos…. volt egy…. kis dolga.
- Óóó értem. Akkor ha nem baj én ellátogatnék hozzá. Seth nem jössz?
- De hogy nem. Ez nem is kérdés. – mosolygott rám majd kifelé vezetett az ajtón, de még Sam utánunk szólt
- Aztán vigyázz rá! Ne hogy valami baja essen vagy megbánod.
- Vigyázok Sam! Ígérem! –tette hozzá Sam rosszalló arc kifejezése után.
A Billyhez vezető utat végig beszélgettük. Minden féléről szó esett. Megtudtam hogy mi történt Seth apjával, amit nagyon sajnáltam mert nem tudtam elképzelni a mindig vidám Seth-et az apja holteste felett sírni. Gyorsan el is hessegettem ezt a képet és másra tereltem a szót. Seth mindenről kikérdezett amiről csak lehet. Én pedig szívesen ecseteltem el mindent amit csak kérdezett.
- Na és meddig maradsz itt? – kérdezte kíváncsian
- Szerintem most sokáig. –mosolyogtam rá- Szeretném itt befejezni a gimit. Aztán majd meglátjuk mi lesz.
- És miért nem a La Push-i suliba tanulsz miért inkább a Forskiba mész?
- Mert oda már jártam és szerettem azt a sulit. Amikor pedig elköltöztünk anyuékkal nagyon sajnáltam hogy ott kell hagynom. –mondtam lehangoltan. Nem akartam még Seth-nek se elmondani hogy mi az igazi okom arra hogy oda mennyek. Nem mintha nem bíznék benne de ezt ő nem értheti.
- Értem. Pedig jó lett volna ha egy suliba járunk. – mosolygott rám amit én viszonoztam.
- Amúgy miért jöttél vissza? Azt hittem szereted Los Angelest?!
- Igen szeretem, de nagyon vissza akartam jönni. Hiányoztatok. A szüleim pedig nem akadékoskodtak amikor azt mondtam vissza szeretnék jönni Emilyhez. – Seth ismét mosolygott.
Pár perc múlva elértük a Black házat. Billy a verandán ült a tolószékében és épp egy régi törzsi könyvet olvasott. Amikor meglátott minket és azonnal felderült az arca.
- Szia Billy!- integettem neki boldogan majd felszaladtam a verandára és magamhoz öleltem amennyire a tolószék engedte.
- Jane! Örülök hogy végre itt vagy. Mindenki rólad áradozott hogy mennyit változtál.- nézett rajtam végig jelentőség teljesen
- Bizony megváltoztam. Külsőre, de attól még ugyan az maradtam! – vigyorodtam el
- Bízok is benne. Billyvel órákat beszélgettünk .Seth már elment mert segítenie kellett Suenak valamiben. Mikor már mindent megtárgyaltunk elköszöntem és a part felé vettem az irányt ahol mindig is rengeted időt töltöttem kis koromban. Leültem egy ismerős fatörzsre ami már akkor itt volt amikor mi elköltöztünk, és néztem a gyönyörű kék vizet. Percekig csak némán néztem a tájat amikor meghallottam egy ismerős hangot a hátam mögül.
- Csak nem nosztalgiázol? – érkezett a kérdés attól a személytől akit ma egész nap hiányoltam
- Jake?! – ugrottam fel rögtön a fa törzsről és szó szerint Jake nyakába ugrottam aki könnyedén megtartotta a súlyom, és biztos lábakon szorosan magához ölelt.
- Annyira hiányoztál! –nyögte pár perc hallgatás után
- Te is nekem Jake! Méghozzá nagyon. – bújtam még közelebb hozzá. Mindig is Jacob állt hozzám legközelebb a La Push-iak közül. Talán még a nővéremnél is közelebb éreztem őt magamhoz. Amikor 2 éve elváltunk azt hittem már soha nem fogjuk látni egymást és ezzel Jake is így volt. Sosem fogom elfelejteni azt a szomorú pillantást amivel akkor nézett rám amikor elmentem Los Angelesbe a szüleimmel, itt hagyva a nővéremet, La Push-t és persze Jacobot. Mindig csak barátok voltunk, de volt kettőnk között egy olyan kapocs ami több volt mint barátság és ezzel mind ketten tisztában voltunk. Hiába próbáltam vissza fogni a könnyeimet nem sikerült azok kegyetlenül utat törtek maguknak. Én pedig zokogva borultam Jacob izmos vállába. Mikor észre vette hogy sírok kicsit elhúzódott de csak annyira hogy a szemembe nézhessen.
- Most meg miért sírsz? Ennyire rossz engem újra látni? – kérdezte mosolyogva még is komolyan
- Ne is mondj ilyet épp ellenkezőleg. Alig bírtam ki nélküled.
- Akkor ne sírj. Most már itt vagy és remélem itt is maradsz most már. Ugye? – kérdezte szomorúan
- Igen. Persze. Naná. Még szép. – mosolyogtam rá könnytől áztatott szemekkel
- Akkor jó. Félek már nem bírnám ki nélküled még 2 évig. Azt hittem már soha nem láthatlak újra. – komorul el az arca, majd hatalmas kezeivel letörölte a könnyeimet.
- Egy ideig én se voltam benne biztos hogy vissza jövök, de aztán….
- De aztán mi? – most mit mondjak? Mondjam el hogy mit érzek? Mondjam el hogy nem bírtam tovább nélküle? De ha ezt el is mondom a másik okát nem mondhatom el az itt létemnek. Biztos vagyok benne hogy nem értenék meg. És mi van ha Jake nem is érez úgy ahogy én érzek iránta? Mi van ha már nem szeret úgy ahogy 2 éve? Azt nem tudnám elviselni. Jacob látva hezitálásomat, a derekam köré fonta a karjait, közelebb húzott magához és a homlokát az enyémnek támasztotta.
- Miért jöttél vissza Jane? –kérdezte suttogva. Belenéztem a szemébe és próbáltam kinyögni egy értelmes szót.
- Mert…. mert szükségem van rád Jake. Szeretlek Jacob. – nyögtem ki végül a legfontosabb szót. Jake meglepetésemre mintha fellélegzett volna, majd megszólalt.
- Én is szeretlek Jane. 2 éve várlak, és bíztam benne hogy nem hiába várok, és tud hogy mindennél és mindenkinél jobban szeretlek… – vallotta be de egy percre se engedte el a tekintetemet. Megkönnyebbültem amikor meghallottam a vallomását de még se tudtam figyelmen kívül hagyni hogy még mondani akar valamit.
- De? – kérdeztem kíváncsian
- De… félek hogy van valami ami közénk állhat. – komorodott el a tekintete
- Micsoda? – kérdeztem félve. Jacob sóhajtott majd beszélni kezdett.
- Igazából fogalmam sincs hogy elmondhatnám-e neked?
- Nem bízol bennem Jake? –néztem a szomorú szemébe
- Nem erről van szó Jane. Én bízok benned sőt…de ez nem ilyen egyszerű. – hajtotta le szomorúan a fejét majd elengedett és távolabb lépett tőlem.
- Miért ne lenne ez egyszerű ?
- Azért mert ez nem csak rólam szól, és ha ezt elmondom neked akkor nem csak magamat árulnám el hanem a többieket is. Ezt pedig nem tehetem. Hiába is szeretném hogy együtt legyünk ez így nem megy. Pedig hidd el szeretném és ha lehetne változtatnék rajta de nem lehet.
- Mi a fenéről beszélsz Jacob? – léptem közelebb hozzá
- Arról hogy mi vagyok. – nyögte pár perc csönd után
- Miért mi vagy? – kérdeztem vonakodva. Nem tudtam elképzelni hogy mi a baj, hisz már annyi mindenről hallottam és meg is tapasztaltam néhány dolgot. Sokáig például a történetekkel ellentétben én biztos voltam benne hogy vámpírok nem léteznek. Most meg rögtön 7-et is ismerek és szeretem is őket a La Push-iakkal ellentétben akik gyűlölték őket mindennél jobban. A legendák miatt és féltek is tőlük. A szerződés megtiltotta hogy La Push-ba jöjjenek de azt nem hogy a városban lakjanak és járjanak iskolába mint a többi normális ember. Természetesen senkinek nem mondtam el hogy tudok róluk azt meg főleg nem hogy barátkozok velük mert rögtön kivennének a suliból. Jacob sokáig nem válaszolt csak szomorú tekintettel nézett rám.
- Nem mondhatom el Jane! – jött a gyötrelmes válasz
- Mi a fenéért nem mondhatod el? Ennyire szörnyű? Nem érdekel szeretlek és nem hagyom hogy ez a dolog közénk álljon.- léptem hozzá közelebb, már épp megakartam érinteni amikor elhúzódott. Én pedig csalódottan vissza húztam a kezemet.
- Nem lehet Jane! Nagyon sajnálom! – nézett a szemembe, majd elindult a parton visszafelé.